Az ukrajnai konfliktus, nem meglepően, rendkívüli figyelmet kap a médiában. Sajnos Ukrajna történelme nem kerül terítékre, holott ilyenkor fontos lenne, mert az események, természetesen, nem függetlenek Ukrajna közelmúltjától. Ezt a lyukat betömendő jelent meg az „Ukraine on Fire” (Ukrajna Lángokban) című film, melynek producere és részvevője volt a híres amerikai filmrendező, Oliver Stone. A filmet a Youtube és a Google már cenzúrázzák, így az érdeklődők csak olyan szabadszájú fórumokon nézhetik meg mint a Rumble vagy a Bitchute.
A film lényegében a Molotov-Ribbentropp paktummal (1939) kezdi, amelyben a Szovjetunió és a náci Németország különbékét kötöttek, és felosztották Kelet-Európát érdekszférákra. Még abban az évben Lengyelország keleti része Ukrajna nyugati részeként ébredt. A paktum csak késleltette a háborút, 1941 Júniusában Németország megszegte ígéretét, és bevonult a Szovjetunióba. A Barbarossa művelet a történelem legnagyobb katonai művelete volt, azzal a céllal, hogy megszerezze Moszkvát, Szentpétervárt, és Kijevet.
Ukrajna soha nem volt egységes állam. Nyugat Ukrajnában a német megszállókat sokan felszabadítóként üdvözölték, és a lakosság egy része nyílt kollaborációba kezdett a nácikkal. Bár a kollaboráció teljes mértéke máig történelmi vita részét képezi, az biztos, hogy egész hadosztályok alakultak, mint pl. az SS Galizien vagy a Nachtigall. A német megszállás első hónapjaiban a galíciai régióban 80.000 önkéntes állt be az SS Galizienbe. A szervezet különösen kegyetlen vol a terület zsidó, lengyel, és orosz lakosságával szemben. Tagjaik túlnyomórészt az 1929-ben alakult Ukrán Nacionalisták Szervezetéből kerültek ki, mely szervezetnek a célja egy független és etnikailag tiszta Ukrajna felállítása volt, és az eszközeiben nem válogatott.
A szélsőségesen anti-kommunista és antiszemita Stepan Bandera, 1940-ben került a radikális nacionalisták élére, és 1941-ben kikiáltotta a független Ukrajnát, de ez a németeknek sem tetszett. Bandera a második világháború egészét börtönben töltötte. Történészek szerint az ukrán nacionalisták zsidó áldozatainak száma 150000-200000-re tehető, leghírhedtebb vérengzésük a Babi Jar-i volt, melynek során két nap alatt 33771 zsidót öltek meg. Ezenkívül, Mikola Lebed vezetésével, egy kegyetlen etnikai tisztogatás történt elsősorban a lengyel és más nem ukrán nemzetiségiek ellen. Volhinyban az áldozatok száma 35000-60000 volt, Kelet Galíciában pedig 25000-40000. Amikor nyilvánvaló lett, hogy Németország elveszti a háborút, a Banderisták a németek ellen fordultak, ezenkívül gerillaháborúba kezdtek a szovjet hadsereg ellen is.
Kevesen tudják, hogy gerillaháború a második világháború után, egészen az 50-es évekig tartott. A második világháború után a béke csak rövid életű volt, mert az USA és a Szovjetunió egymás ellen fordultak. Ma már a CIA nemrég nyilvánosságra hozott dokumentumaiból tudjuk, hogy az ukrán nacionalistákra már 1946-ban felfigyelt az USA vezetés, mint lehetséges eszközre a Szovjetunió elleni harcban. Abban is biztosak lehetünk, hogy a CIA tisztában volt Bandera és követőinek természetével és második világháborús tevékenységével. Bandera a háború után Németországban telepedett le. Ő és követői elsősorban a CIA-nek köszönhetik, hogy elkerülték a felelősségre vonást Nürnbergben. Az Ukrán Nacionalisták Szervezetét a CIA teljesen tisztára mosta a „hidegháború miatti igények” miatt. Mikola Lebed, aki a lengyelek ellen követett el etnikai tisztogatást, 1949-ben az USA-ba költözött, 1998-ban halt meg, anélkül, hogy bármikor is kivizsgálták volna. A történelmi dokumentumok amelyek előkerültek bizonyítják, hogy egy 1952-es CIA utasítás értelmében az amerikai bevándorlási hivatal (Immigration and Naturalization Service) nem vizsgálta Lebed háborús múltját. Stepan Banderát 1959-ben KGB ügynökök Münchenben megölték.
Bár Bandera a második világháborút börtönben töltötte, így nem volt aktív részese az eseményeknek, és rajta kívül több vezetője lehetett volna az ukrán szélsőjobboldalnak, mégis ő vált a mozgalom szimbólumává. Viktor Juscsenko, aki 2004-ben a „narancssárga forradalomnak” köszönhetően jutott hatalomba, Banderát nemzeti hőssé avatta, amit később Viktor Janukovics, aki 2010-ben választást nyert Juscsenko ellen, visszavont.
A Szovjetunió szétesése utáni időszakban több ilyen mozgalom született Ukrajnában, pl. a Narodnij Rukh, Oleg Tyahnyibok Szvoboda pártja, vagy a Dmitrij Jaros által alapított Trizub. Dmitrij Jaros 2013-ban a Jobb Szektor vezetőjévé válik, amit elsősorban az UDAR, hivatalos ellenzéki párton belüli kapcsolatainak köszönhet. Tyahnyibok ellen Oroszországban pert indítottak, mert valószínűleg harcolt az orosz hadsereg ellen a Csecsen háborúban. Andrej Parubij is egy prominens vezetője az ukrán szélsőjobboldalnak, neki köszönhető sok fáklyás felvonulás Ukrajna városaiban.
2014-ben történt Ukrajna második színes forradalma. Mivel az első ilyen megbukott, a CIA ezúttal nem bízta a véletlenre. A demokratikusan választott Janukovics egyszerre találta magát szembe külföldről pénzelt NGO-kkal, három új TV csatornával (2013-ban kezdtek el sugározni a Spilno, Hromadske, és az Eszpresszó TV-csatornák), valamint a részben külföldről támogatott ukrán szélsőjobboldallal. A tüntetéseken részt vettek Arszenij Jatszenjuk, aki akkor az Apaföld (a náci német Vaterland kifejezésből inspirált elnevezés) politikai tömörülés vezetője volt, valamint Oleg Tyahnyibok is.
A tüntetések hosszú ideig békések voltak. November végén váltak erőszakossá. Az erőszak kitörése meglepte Janukovicsot és belső vezérkarát, nem volt számukra nyilvánvaló, hogy ki adott parancsot a rohamrendőröknek az erőszakra. Ma már tudjuk, hogy ez Ukrajna akkori vezérkari főnöke, Szerhij Ljovocskin volt, aki maga is szoros kapcsolatokat ápolt az USA nagykövettel, Geoffrey Pyattel, és Victoria Nulanddal, USA külügyi államtitkár-helyettessel. November 30-a előtt Ljovocskin és Arszenij Jatszenjuk kapcsolatba léptek egymással. Egyfelől, erőszakos szélsőjobboldali tüntetők vegyültek a békés tömeg közé, másfelől Ljovocskin kiadta a parancsot a rohamrendőröknek, hogy folyamodjanak ők is erőszakhoz. Továbbá olyan újságírókat is hívtak a helyszínre, akikről biztos, hogy megfelelő szemüveggel tudósítanak a történtekről. A Jobb Szektor logója több fényképen is látható.
A fentieket alátámasztja George Galloway interjúja Scott Ritterrel is. Scott Ritter USA tengerészgyalogságának egykor hírszerzőtisztje. Az iraki háború előtt feladata volt Szaddam Husszein állítólagos tömegpusztító-fegyvereinek felderítése, de ő az elsők között volt, akik nyilvánosan kijelentették, hogy ilyenek nincsenek.
Ritter szerint jó példa az ukrán szélsőjobboldal hatalmára az a tény, hogy ugyan az egykori ukrán elnök Porosenko aláírta a Minszki megállapodást, amely autonómiát biztosított volna az orosz etnikumú területeknek, a Jobb Szektor emiatt megfenyegette Porosenkot. Zelenszkij a béke mellett kampányolt elnöki jelöltként, de az ilyen terveibe az Azov Zászlóalj, egy önkéntes szélsőjobboldali paramilitarista csoport, nem egyezett volna bele. Ritter ezenkívül hozzáfűzi, hogy az Azov Zászlóaljat be lehetett volna perelni, és fel kellett volna oszlatni, de ehelyett nagyrészt beolvasztották őket a hivatalos ukrán hadseregbe, ahol még NATO kiképzésben is részesültek.
A teljes film:
Forrás:
https://rumble.com/vwvkzz-oliver-strone-ukrain-on-fire.html
