Amikor Hannibál Északról betört Itáliába, akkor egy darabig sem a római hadsereg, sem Hannibál serege tulajdonképpen nem tudtak mit kezdeni egymással. Ekkor a Római Szenátus hozott egy feltűnően jó és időt-álló döntést: Kinevezett 8 hónapra egy diktátort. Maga a diktátor szó is minden bizonnyal ekkor illetve így keletkezett.
Amikor letelt a 8 hónap, akkor a hadvezér Scipionak, e hivatkozott korabeli diktátor egyfajta riválisának a dicsősége maradt fenn az írott történelemben. Ama korabeli „határidős” diktátor nevének a meghamisítását úgy vitelezték ki, hogy az illető elnevezését összevonták a címmel, amit betöltött. Utána mindent elkövettek, hogy az ilyen kényszerhelyzeteknek még a kockázata is messzire elkerülje Rómát. Vele együtt a diktátort is kiselejtezték a közfigyelemből. Scipio sikeres társadalmi „marketing-kommunikációján” kívül semmi érdemleges nem maradt hátra abból a kiélezetten nehéz korból. Jóval később Cézár is ugyanerre a reflexes klisére építkezett a saját sikereiben, ám egy idő után ő is megosztotta a szenátorokat. Itt egy olyan holtpont van, amire egyre többet kell összpontosítanunk, ha ki akarjuk nyerni azt a tapasztalatot, amely pl. a mai „Demokratúrákból” is oly látványosan és keservesen hiányzik .- . .
Mindenesetre, ha képzeletben a mai politikai közállapotokra vetünk egy átható pillantást, és onnan vetjük vissza a figyelmünket a Múlt e szeletébe, akkor egy időtálló konklúzióra illetve képletre kell figyelmesnek lenünk. Amikor van mi fölött rivalizálni és marakodni, akkor ez a „demokratikus” jelenség mindig kiújul a makacs tapasztalatok szerint, és hanyatlást, majd végszükség-állapotot okoz. Amennyiben ez utóbbiban a kilábalásra és a gyarapodásra szánt időt, energiát és figyelmet elfecséreljük, akkor maradunk a szakadék alján, és disznók módjára dagonyázunk együtt a krokodilokkal. Ugyan ki más, mint egy diktátor fogja tudni felemelni azt a zászlót, amelyet a krokodilok kivételével aztán minden élőlény követni fog kifelé sé felfelé, amikor a pocsolyából már végképp minden nedvesség kiszáradt . . . .
A későbbi korokban ugyan látensen, de attól még evidensen alkalmazták ugyanezt a „Római Képletet” illetve szükség-trükköt. Nálunk, magyaroknál is hasonlóképpen született meg az a közfelkiáltás, hogy csak Árpád utódai lehetnek népvezetők, és nekik is méltóknak kell lenniük Árpádhoz.
Hitler ugyanerre a történelmi szokásjogra hivatkozva kért 8 év „führer státuszt” a néptől, amelyet, akkor demokratikusan meg is kapott, mert a Reichestag megszavazta. Ha a környezete időben vissza tudta volna venni tőle ezt a státuszt, akkor
– – egyrészt a „határidős diktátorság” intézménye is fölényesen megmenekül,
Ajánló
– – másrészt ma másképp festene a világ.
Én az előbbi konklúzióra kívánok összpontosítani, amikor ezt a logikai fonalat az őt megillető, neki kijáró irányba vezetem tovább. Mindezt természetesen Hitler személyétől messzire vonatkoztatva, és tisztán elvi-eszmei értelemben értve.
Roosevelt tulajdonképpen ugyanerre a történelmi szokásjogra utalt, amikor az első (-mellesleg alaposan előkészített-) nagy találkozójukon a bolygónk jövőről értekeztek Churchillel, illetve egymás delegációjával. Roosevelt ugyanis megmondta Churchillnek, hogy háborús miniszterelnöknek több, mint kiváló: De a békés idők más felfogást és más alkatot követelnek meg, mint amilyent Churchill megtestesít. Roosevelt ezt a részletet a tanácsadók szűk nyilvánossága előtt egyértelműen a helyére tette, ezért szivárgott ki. Ettől függetlenül Roosevelt a saját hazai társadalmának fele-fele arányú megosztottsága ellenére sok emberhúst és acélt rendelt Churchill koncepciói mellé : Amiről lássuk be, hogy hatalmas megtiszteltetés Churchill javára. Szellemi síkon ott érte el a csúcsát a diktátoroknak valóban kijáró társadalmi megbecsülés speciális és talán végleges formája. Egy ilyen történelmi és főleg szellemi csúcson, pedig nem lehetett Hitlert választani, hanem szükségszerű volt Sztálin javára dönteni.
Ha tehát egy társadalom bajban van, akkor meg kell szűntetni azt az „egészségesnek” és „demokratikusnak” beállított energia-pazarlást, amely a „sokszínű” vélemények mindegyikének „kötelező” megjelenítéséből, az azok közt szűnni nem akaró erőteljes licitből áll : Amely „megkerülhetetlen klisé” semmi érdemlegeset nem tesz azon kívül, hogy megosztja a társadalmat: Így a valódi kihívások érdemi kezelésére nem-hogy energia nem marad, hanem a véges-mennyiségű figyelem is elfogy, mire ez a figyelem megérkezhetne oda, ahol pedig mindig-is lennie kellene. Egy ilyen társadalom külső hannibáljai ráadásul nem elefánt-háton érkeznek a határokon túlról, hanem aktatáskával, notebook-kal és „fejlett” adminisztrációs klisékkel.
Az eredmény, pedig nyomor, kiszolgáltatottság és a megosztottság további mélyülése vagy inkább mélyítése. Ma az ettől a „Globális Klisétől” való megszabadulás jó-reményét világszerte Putyinnak hívják. Sztálin sem tett mást a maga módján, de akkor a lényeget még csak nagyon kevesen látták tisztán. Illetve Sztálin törekvéseinek a tapasztalati előzményei sem voltak ennyire letisztultak, mint amely örökségre most Putyin támaszkodni tud.
Sztálin idejében világszerte a többség fejében az éppen hozzáférhető propaganda irányította a véleményt. No meg az emberek saját szükségletei illetve a biológiai és gazdasági ingerküszöböktől való távolságainak érzékelése.
Ma az Internet korában minden másképp tör utat magának az emberek fejében. A fejekben a vektorok újragereblyézését egyre kevésbé kívülről foganatosítják, és egyre inkább maga az egyén önállóan fésüli a saját véleményének vektorait. Az ún. „demokrácia” eszköztárának forradalmasítására van hát szükség, de magának a demokrácia szónak a méltóságát egyáltalán nem kívántam se módosítani, mint a diktátor szóét, sem pedig megcsorbítani nem akarhatom.
Egy nehéz kényszer-helyzet szülte, és az eredményesség szempontjából egyetlen garanciaként szóba-hozható diktátor esetében a „diktátor” szónak is, lám, teljesen más az íze. Egy diktátor leváltására csak akkor szabad először gondolni, amikor a gazdasági mutatók nagyon hanyatlanak. De akkor is meg kell neki adni azt a tiszteletet, hogy ama gazdasági mutatók közt még mindig abban a tartományban zajlik a hanyatlás, amelyet eredetileg ugyanő tornászott fel. Ha valaki ezt a gesztust sikkasztja, vagy roncsolja, az megérdemli azt, amit esetleg Sztálin tett némelyekkel a környezetében . . .. Ma, Putyin környezetébe az ilyen „illetékes” már be se jut . . .
Tehát figyelem! A „diktátor” szónak a módosított, a speciális méltóságában immár regenerált értelmére támaszkodva a következő vélemény jegyében szálljunk síkra a közjó kilátásainak javulásáért, nevezetesen: Egy ilyen „diktátor” nélkül nincs felemelkedés, ebben kár reménykedni! A diktatúra puhasága vagy keménysége egyre kevésbé függ a helyzettől, és egyre inkább a „főnöknek” a saját környezetével illetve a társadalommal való kommunikációja lesz az a terep, amely az új mércéket végül felszabadítja,
Ám egy ilyen diktátor pályafutásának a derekán elkerülhetetlenül meg fog jelenni a statisztikák elbizonytalanodásának Exkluzív Mumusa. Ha ezt a megtorpanást, esetleg hanyatlást nem egy sanda és erőszakos külső behatás váltja ki, a tisztelet akkor is jár a diktátornak. Ha azonban ezeket a statisztikákat elefánt-hátról követelőző, Baál-hívő barbárok kívülről akarják kommentálni és diktálni, akkor a diktátor szónak ismét az eggyel korábbi jelentés-árnyalatánál, annak is a legrosszabb változatánál kötöttünk ki: Ezen kívülről követelőző alakokra vonatkozóan ugyebár. (-Kaszparov, Jácenyjuk, Pussy Riot, Obama, stb.-) Ilyen helyzetben pláne szüksége van az adott társadalomnak a saját, jól bejáratott diktátorára, de ami a lényeg : Az egyszer majd többször is bizonyított diktátor felé a társadalom részéről tanúsított támogatásra magának a társadalomnak van igazán szüksége. A diktátornak tehát a nehéz helyzetben nyugalomra van szüksége, de a társadalomnak is nagyon szüksége van erre a „klisére”!
Nem véletlen, hogy ha az orosz társadalom a saját történelme során másoknál többet időzött szükség-állapotokban, akkor óvatos becslések szerint, és a legrosszabb időkben is a lakosság 77%-a statisztikailag kimutathatóan RENDPÁRTI volt, . . . . és lesz!. (-Forrás: Oliver Stone, „Amerika elhallgatott történelme” c. dokumentumfilm-sorozat hivatkozása egy jelcini időkből való felmérésre.-) Tehát az orosz demokráciában ez a 77% (-nem a mi ominózus 2/3-unk, hanem még a 3/4-nél is több 77%-) egy stabil adat. Ez az érték ráadásul napjaink Orosz Föderációjában minden bizonnyal még magasabb, hiszen a közelmúltban fölényesen bizonyított. Ez az érték, mint evidens orosz össztársadalmi álláspont, első számú szerves része magának az ottani helyi demokráciának. Más fejleményeket kívülről erőltetni nem csak antidemokratikus, hanem olyan bornírt beavatkozás, amelyre az illető „illetékes” ne legyen büszke! Legalább ezzel ne súlyosbítsa a saját amúgy-is nyomorult helyzetét.
Ha mi magyarok sóvárgunk a köznyugalomra és a gyarapodásra, illetve a prosperitásra, akkor szintén nem tudjuk megkerülni ezeket a nemzetek feletti és történelmi korszakoktól független evidenciákat. Mivel-pedig a nemzetközi erőviszonyokba nem túl-sokat tudunk belekommentálni, így három lehetőségünk marad:
– Mondjuk ki nyíltan, hogy az emberek egy nehezen meghatározható része kimondva – kimondatlanul Putyin védőszárnyai alá kívánkozik, amolyan legkisebb rossz választás megfontolásaiból. Egymást böködik, hogy valaki mondja már ki végre a saját kockázatára ezt a dolgot, és akkor a hallgatagoknak nem kell kockáztatniuk, a kíváncsiságuk viszont kiszolgálást nyer . . . Ez a helyzet annak ellenére így áll, hogy Magyarország és az Orosz Föderáció közt ott van Ukrajna, a maga „állapotaival” . . . . Viszont közeledik az októberi parlamenti választás . .
– Ha Nyugat megtalálná a saját „Putyinját”, az sem lenne egy rossz megoldás. Nekünk magyaroknak, de a Világnak is ez nagyon jót tudna tenni . . . .Erre a posztra Merkel helyzete a legalkalmasabb, de hogy a személye is alkalmas lenne, ezt sajnos ki kell várnunk. Garancia nincs rá, de a jó esélyeket akkor is célszerű bíztatni, ha azok kicsinyek, de azért még a nulla szintje fölött vibrálnak.
– Nekünk magyaroknak nőni fel szellemi nagyhatalommá. Erre már volt referencia a történelemben. Nevezetesen Hunyadi Mátyás korában, amikor az Európai Reneszánsz valójában Róma és Budapest kettős pillérén állt. Ha ebbe az irányba megyünk, akkor vigyázó szemünket újabban nem Párizsra, hanem bizony Moszkvára kell vetnünk. Ha ketten vagy többen jó evidenciában tartják egymást, akkor az, nem tud rosszul elsülni . . .
Visszatérve a diktátor pályafutásának derekán jelentkező ‘statisztikai mumusra‘ maradt még egy tisztáznivaló nézőpont. Lehet versenyezni a diktátorral, de nem másik jelöltként, lehetőleg még óvatosan se túl sokszor . . . Ugyanis ez a fajta „demokrácia” csak hanyatlást terem a makacs tapasztalatok szerint. Hanem az ő külön-bejáratú tanácsadói közvéleményének részeként vagy annak egészeként már lehet versenyezni a „főnökkel”.
Ez a két jelenség (-a kihívások kezelésére rátermett „diktátor”, és annak tanácsadói kasztja együtt-) azonban egymást feltételezi. Egymás nélkül nem tud létrejönni sem a hivatkozott ‘Siker-modell‘, nem hogy működésben maradni meg.
Ezek a hivatkozott funkciók illetve mechanizmusok valószínűleg a Nagybetűs Agytröszt amolyan Egyetemes Ismérvei. Oroszország, pedig kitermelte magából ezt a Referenciát, amely tényt semelyik Égtájon nem lehet véka alatt rejtegetni.
