A kommunista múlttal való megbékélésről, annak elvárható gyümölcseiről.
A 80-as 90-es években a szovjet-orosz szellemi pezsgés nem-nagyon távolodott el attól az általános megítéléstől, hogy a moszkvai központú világrendszer a kapitalizmussal nem harcol, hanem csak versenyezni kíván vele. Ám a gyarmatosítással, főleg annak túlkapásaival szemben viszont nem kívánja feladni a harcot. Ez egy olyan tisztességes gondolati pálya illetve társadalmi méretű hozzáállás, amelyen gyakorlatilag rögzült a szovjet-orosz gondolkodásmód; – sőt, a mai hivatalos orosz föderációs praxis a saját érdemi következtetéseit tulajdonképpen azóta is ugyanebből a felfogásból vezeti le.
Vannak tények, amelyekről célszerű megemlékezni, és ezt már nem halogatni tovább. Ugyanis ezen emlékek helytelen kezelése, illetve az emlékezetből való teljes kitörlésük haszontalan, sőt, kártékony pályákon tartja a közbeszédet, valamint a közgondolkodás jobb sorsra érdemes szeleteit. Ezen utóbbi tétel célja illetve tétje, hogy a valódi teendők javára tudjuk felszabadítani az figyelést, illetve a tervezési kapacitást, amely a gyümölcsöző ciklusok megkerülhetetlen előfeltétele. Tehát maguk a hasznos érdemi ciklusok már azok gyökereinél sakkban vannak tartva, így aztán idő- és figyelemrabló, azaz energiarabló ciklusokban dagonyázunk a prosperálás helyett. Itt van példának okáért az a kérdés, hogy manapság csak kevés országban elfogadott az a gyakorlat, hogy a kitermelt ásványi kincsek nyereségéből folyamatosan jelentős rész-volumeneket forgatnak vissza az adott ország jóléti rendszereibe. (-Segélyek, nyugdíjak, családi pótlékok, stb.-)
Ajánló
Az első és legfontosabb felidéznivaló tételnek az kívánkozik, hogy jelenleg Oroszország az egyetlen olyan ország, amelynek rendszer-váltásában noha megsérült ez az elementáris tömeg-igény, ám a jelenlegi vezetői garnitúra visszaállította ezt a praxist. Ezt a visszaállítást a tömegek a beteg folyamatok gyógyításának érzik, illetve ekként üdvözlik. Ám ebben a konkrét összefüggés-rendszerben az a legfontosabb tétel illetve tartozék, hogy ez a gazdasági felfogás illetve konkrét praxis legesleg-először a kommunista berendezkedés változásaiban illetve nyitó fejezeteiben tudta egyáltalán felütni a fejét. A mai Oroszországban a külföldi fenyegetettség megjelenéséig Putyin hazai ellenzékének ez az egyetlen-egy érv volt a kommunikálnivalóik tarsolyában, nevezetesen, hogy az ásványkincsekből többet, esetleg nagyságrendekkel többet kellene kapniuk pl. a nyugdíjasoknak, mint egyetlen, leszakadásra valamelyest esélyes rétegnek az orosz társadalomban. Ám ez a gyenge hazai ellenzéki kommunikációs készenlét illetve doktrína valójában három választ kap napjaink orosz társadalmában:
* 1./ Az állami vezetők sokat törődnek az újabb és még újabb lelőhelyek kiaknázásának beindításával valamint export-értékesítésével, amelyből több tud majd jutni, pl. a nyugdíjasoknak. Tehát a csúcsvezetést nem érheti az a vád, hogy egyáltalán nem törődnek ezzel a problémával.
* 2./ A külföldi fenyegetettség igazi lényegét a hazai orosz társadalom nagy része jól értelmezi, és ez visszaerősíti a társadalom többségének a csúcsvezetés iránti bizalmát : Nevezetesen, hogy olyan főleg külföldi körök próbálják a sötétben tapogatni a gyenge pontok támadhatóságát és a visszaállított zűrzavarban való fehérgalléros fosztogatást, akik Jelcin alatt az állami ásványkincs-bevételekből semmit nem forgattak vissza a jóléti juttatásokba. Ezért az ő kezdeményezéseik hiteltelenek. Ezt a horgot az ukránok is egyre kevésbé veszik be, ám addig mindvégig a saját bőrükön nyögik ezt a szemfényvesztő mákonyhintést, illetve mákonyhintő szemfényvesztést.
* 3./ Mivel az orosz társadalom szinte minden rétegének jelentősen javultak a körülményei, így csak azok a nyugdíjasok szenvednek hiányt, akiknek nincsenek gyermekei, vagy nem ápolnak velük jó viszonyt.
Az öbölháború alatt nyert nyilvánosságot az a mindenfelé kényesnek számító adat, hogy egy felnőtt kuvaiti állampolgár, hála az olajbevételeknek minden hónapban alanyi jogon kap 4000 USD-t. Ez a modell sok arab országban működik nagyjából hasonlóan, kb. hasonló havi összegek jegyében. Ezzel szemben a mai Magyarországon sokak segélye vagy nyugdíja gyakorlatilag nem több, mint egy alsó hangon elviselhető életvitel, és valamelyest a biológiai ingerküszöbön pont rajta lévő havi költekezés egyszerű ÁFA-visszatérítése : Ezek a „juttatások” mindennek és bármi másnak nevezhetők, csak nem segélyeknek.
Nálunk például ásványvíz, fa- illetve érckitermelés zajlik, amelyek jövedéke teljes egészében a „torta-közeli” tulajdonosok, a politikusok, esetleg a pártkasszák bevételeit hizlalják, míg az állampolgároknak marad a fityisz, és a kommunista múltra való mutogatás. Holott ez utóbbira inkább pont azok mutogathatnának, akiket ilyen blöffökkel törekednek leszerelni és elkábítani. Ebben a megvilágításban talán érthető, hogy a rendcsinálást a fejekben, és ott is első helyen a kommunista múlt iránti megbékélés formájában kell elkezdenünk: DE SÜRGŐSEN!!!
A kommunista múlt teljes megítélésében sok-sok tényt tartanak a szőnyeg alá söpörve, amelyek azonban immár nekinyomják a csillárt a plafonnak. Itt van pl. az oktatás kérdése, amelyben hiába aratott részleges győzelmeket a kapitalista világrendszer. Ugyanis ebbe a versenybe eredetileg a szocialista berendezkedés korai döntései kényszerítették őket bele. Az „Apokalipszis: Első Világháború” című dokumentumfilm forrásából tudhatjuk, hogy az I. Vh. alatt a frontra menő orosz katonák és altisztek írástudatlanok voltak, akik a Nyugattal ellentétben nem hagytak hátra leveleket vagy egyéb írásos emlékeket. Az Októberi Forradalom után a legelső erőltetett program maga az iskoláztatás volt.
Ha máshonnan nem, hát akkor „Oliver Stone: Amerika elhallgatott történelme” című dokumentumfilmből tudhatjuk, hogy Afganisztánban a szovjet bevonulás után ugyanez volt a szovjet „bábkormány” Moszkvából Kabulra ráerőltetett legelső intézkedése egy olyan országban, ahol a férfilakosság tanulhatott írni és olvasni, de ennek sem volt túl nagy a becsülete. Ám a lányok végképp nem tanulhattak írni és olvasni, csak amikor ezt végül Moszkvából kényszerítették ki.
Nálunk Magyarországon a legalsó néprétegek az iskolákban jóformán csak írni-olvasni tanultak, míg a háború utáni új oktatási rendszer mindent elkövetett az iskolázottság egyre emelkedő szintjének érdekében. Ha az új politikai berendezkedés gyökeresen új és más színben akart feltűnni a tömegek előtt, akkor így kellett eljárnia, és ezt meg is tette.
Most viszont az a tartós tapasztalat, hogy talán az informatika kivételével kifejezetten züllesztik az oktatásunkat, többek közt azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a valódi összefüggésekről egyrészt eltereljék a figyelmet, illetve, hogy nehogy oda vissza tudjon találni a következetes gondolkodásra hajlamos elme. Persze nem célszerű megkérdőjelezni, hogy a focit gólra játsszák, és hogy a kapitalista világrendszer némi kezdeti lépés-hátrány után végül hosszú ideig jobban gazdálkodott ezzel az összefüggéssel. De az oktatás kiterjesztése és a színvonalának a fejlesztése világszerte a hazai és külhoni kommunista előretörés mumusa által kapott „verseny-impulzust”. Németországban még a 20-as években is tömegek küszködtek a puszta életben-maradásért, és a világ-válság még csak utána jött. Ilyen világban az ember azon eszmék iránt volt fogékony illetve részrehajló, amilyen körítés kíséretében éppen hozzájutott egy tányér főzelékhez, esetleg egy karéj kenyérrel együtt. Ezt az összefüggést felismerték a történelmi és gazdasági hullámvasutakból extra-profitot kitermelő kapitalista csúcsvezetők is, és kettős intézkedéseket foganatosítottak: Egyrészt támogattak minden kommunista-ellenes erőszakot, Másrészt természetesen mindent megtettek a biológiai ingerküszöb körüli gazdasági stagnálás megszűntetéséért. Ezért hát a kommunista eszmék gyakorlati tétje kínosan sokak számára nem volt egyéb volt, mint a tömegek biológiai ingerküszöbe körüli állapotoknak az egyszerű antropomorfizálása azok végpusztulása helyett. Ha valaki bele tudja ásni magát a kommunista eszmék leggyorsabb terjedési időszakainak az
általános viszonyaiba, annak a következő összefüggések fognak feltűnni: Amikor a kontinentális katolicizmus időről időre kiszolgáltatottá vált a célpontokban és módszerekben nem válogató francia gyarmatosítási törekvéseknek, akkor 4 fő csapásirányon beindult a reformáció. (-Anglikán, lutheránus és kálvinista, plusz a puritán keresztény mozgalmak, amelyek mai öröksége, pl. a Baptista és az Amis Egyházak.-) A katolikusnak maradó közösségek akár az Egyházzal, akár nélküle egy tehetősebb klubot testesítettek meg kontinens-szerte. Ugyanakkor a reform-irányzatok közösségei a Katolikus Egyházban illetve annak szorosabb támogatói körében hagyta hátra a nagytőkét, és csak szerényebb terveket dédelgethettek. Ez alól az anglikán közeg kivételt képez, ez hát egy kontinentális összkép. A gazdasági versenyképességnek az egymástól eltávolodott szintjei lényegében napjainkig változatlanok a katolikus és protestáns egyházak illetve holdudvaraik között.
Ami a lényeg : Ha akár a válságok vagy háborúk miatt, akár a kultúra vallásos töltetének kifáradása miatt a tömegek motivációi eltávolodtak a vallásosságtól, akkor a katolikusok egy figyelemre méltó részéből fasiszta vagy szimpatizáns, míg a protestánsok ugyancsak figyelemre méltó részéből kommunista lett. A 16.-17. századok katolikus-protestáns ellentétéből a 18. és főleg a 20. szd.-ra kommunista-kapitalista ellentétek lettek. Ezzel szemben a pravoszláv közeg saját kvázi-reformációja maguk a művészi áramlatok voltak, amelyek pánszláv töltése mit sem változott, mialatt a szóban forgó alkotók kikandikáltak a Pravoszláv Egyház égisze alól. Ettől függetlenül a helyi „anyaszentegyház” és annak hiányosságai nyomában felerősödni képes rivális baloldali eszmék között Nyugaton és Keleten nagy vonalakban megvoltak a párhuzamok.
A 80-as 90-es években a szovjet-orosz szellemi pezsgés nem-nagyon távolodott el attól az általános megítéléstől, hogy a moszkvai központú világrendszer a kapitalizmussal nem harcol, hanem csak versenyezni kíván vele. Ám a gyarmatosítással, főleg annak túlkapásaival szemben viszont nem kívánja feladni a harcot. Ez egy olyan tisztességes gondolati pálya illetve társadalmi méretű hozzáállás, amelyen gyakorlatilag rögzült a szovjet-orosz gondolkodásmód; – sőt, a mai hivatalos orosz föderációs praxis a saját érdemi következtetéseit tulajdonképpen azóta is ugyanebből a felfogásból vezeti le.
Noha a kapitalizmus sok fontos tekintetben több gólt lőtt ezen az eszmei és gyakorlati focipályán a kommunista kapuk hálójába, ám vegyük észre, hogy ezt a meccset valójában nem lehet lefújni, így ez a mai napig tart. Kína és Vietnám sikeresen alkalmazza a klasszikus kommunista és kapitalista praxisok hibrid ötvözetét, valamint ezek statisztikai illetve logikai vonzatai bizony kiszoríthatatlanok azokból a közegekből, amelyek világszerte rendcsinálásért kiáltanak.
Szlovákiában Alexander Dubcek által, Magyarországon Nyers Rezső és Pozsgay Imre által az az eszmei felfogás illetve gyakorlati igény fémjelezte a szocializmus „alkonyának” időszakát, hogy ami jó a két rivális világrendszerben, azt ötvözni KELL!! Ez végül-is a skandináv modell egy kelet-európai változata, ahol az alapvetően kapitalista rendszeren belül szorosan másodlagos szerepben jelen van a szocdem közfelfogás is. Ugyanis ezt a „nyerő” fogást az emberi elme tesze-foszaságra való rejtélyes hajlamán, valamint az abba kapaszkodni és „reá építkezni” kész nyerészkedési túllihegéseken kívül tulajdonképpen semmi nem akadályozza meg, nevezetesen, hogy ezeket a tételeket kétfelől összeötvözhessük, ugyebár a közjó és a haladás ügyének a javára.
Ám ami nekünk mindmáig „alkony” volt és maradt, ugyanez a praktikus hozzáállás Kína és Vietnám számára „hajnalpírnak” illetve „virradatnak” bizonyult, és ott makacsul ennek jegyében telik az idő, méghozzá hasznosan. A mi félhomályunk tehát sötétedik, Kína félhomálya viszont egyre nagyobb világosságban ragyog. Ezenközben középen, konkréten Moszkvára nézve azt tapasztalhatjuk, hogy a rendszerváltozás ellenére önmagán viseli a nemzetközi gazdasági féltékenység minden lehúzó terhét. Ám szerencsére ezt az összképet Kína helyesen kezeli, és hiába ólálkodnak körülötte a szokásos Moszkva-ellenes szövetségesi
felkérések. Azaz Peking nem hagyja megingatni magát abban a tekintetben, hogy etikailag melyik térfélhez tartozik. A két Koreát is minden bizonnyal erre a történelmi tapasztalatra hivatkozva lehetne egyesíteni. . . . .
Az ásványi kincsek jövedékének az állami népjóléti rendszerekbe való következetes és kitartó visszaforgatása, illetve az oktatás színvonalának nemzetközi versenybe való belekényszerítése olyan első-generációs letagadhatatlan kommunista vívmányok, amelyek mindmáig az Emberiség fennmaradásának esélyeit próbálják garanciává érlelni, illetve nemesíteni. A kommunista vezetőknek tehát egy bizonyos tartományon belül etikailag megalapozott volt az események saját felfogás szerinti terelése, helyenként és időnként az erőszak iránti engedmények jegyében is. A kommunista vezetők múltbéli erőszakos cselekedeteiknek ezen megalapozott tartományból való kikandikálásait és túlkapásait csak azoknak van joguk megítélni, akik előbb elismerik mindazt, amit a szocialista országok apportként tettek le a történelem asztalára, illetve egy tisztességes versenyben kényszerítettek ki a Világon bárhol.
Ám kétségtelen tény, hogy ennek gazdasági vonzatai kevésé bizonyultak tartósnak illetve kitartónak, mint a vallásossággal hagyományosan nagyobb összefonódottságban létező kapitalizmus. Ezt a problémát fűszerezte még a fegyverkezési verseny, illetve annak terhei, amelyek a háborúban lerombolt Szovjetunióban súlyosabb béklyónak bizonyultak, mint a verseny másik pólusát megtestesítő USÁ-ban, amelyet a háború pusztításai elkerültek.
A posztkommunista fejezetekben a vallásosság visszaerősödése volt megfigyelhető, illetve törvényszerű is. De érdekes módon, amíg a Pravoszláv Keleten ez a folyamat az emberek egy össztársadalmi arányokban ésszerű részének tisztességes megélhetést eredményezett, addig a Keleti Blokk többi országaiban, e tekintetben is minden a feje tetejére állt.
Összefoglalva:
– A kommunista eszmék a kapitalizmus azon klasszikus érzéketlensége miatt terjedhettek el, hogy a tömegek biológiai ingerküszöbére vagy csak későn kezdtek el tekintettel lenni, vagy pl. Szovjet-Oroszország esetében még késve sem.
– Az írástudatlanság felszámolásán túl az oktatás tekintetében eredetileg a kommunista országok kényszerítették versenybe az egész Földet.
– Az ásványkincsek (-különösen az exportált nyersanyagok-) jövedékeinek a jóléti rendszerekbe való minél nagyobb arányú visszaforgatása valójában változatlanul a tömegek legitim óhaja. Ebben a tekintetben az orosz nemzeti közfelfogás sok egyéb ország előtt jár, köztük Magyarországot is tulajdonképpen megelőzi.
– Akár a mi környezetünk jóléti leépülése akár a vietnámi tapasztalatok, főleg a kínai referenciák egyformán azt a konklúziót igazolják vissza kétféleképpen is, hogy a jövő „nyerő”, „befutó” stb. gazdasági berendezkedése a kapitalizmus és a szocializmus hibrid ötvözete volt és lesz, tehát nem csak az egyik vagy csak a másik. Az alkotórészek belső arányain lehet vitatkozni, illetve érdemes az alkotórészek egymás közti arányainak változó értékek, hullámzó mutatók jegyében való szerepeltetése a már hivatkozott hibrid modellben. De maga a hibrid alapképlet akkor is véglegesedni látszik.
– Erre jön még rá, hogy a kapitalista világrendet az USA által egy olyan ország kormányozta illetve protezsálta annak kulcs-részleteit, amelynek a területét a pusztító háborúk elkerülték. Ezeket tudomásul véve egyet tehetünk. Nevezetesen megbékélünk a kommunista közelmúltunkkal, és nem hagyjuk, hogy arra mutogatva kártékony kényszerpályákra kényszeríthessék a helyzet-megítélésünket, illetve az egészséges ambícióinkat : Köztük is első helyen a Kelettel való zavartalan együttműködésünk szabadságát, zavartalanságát.
– Ekkor még nem említettük, hogy a nyugati jólét pillérei közül nem szabad kifelejteni a gyarmatok gátlástalan kizsákmányolását. És bizony ez az, amelyből a klasszikus kapitalista térségek viszont a szovjet modell globális jelenléte miatti verseny-kényszer okán
visszaforgattak a saját jóléti rendszereikbe. Ez az, amit a versenytényező kiütése után ott is megpróbálnak visszasinkófálni. Ezenközben a tradicionális orosz helyzetmegítélésben illetve kollektív ambíciókban stabil adat volt és maradt a gyarmatok sanyargatásának elítélése. Így a NATO-nak a saját terjeszkedésére vonatkozó hajdani egyezményes önmérsékleti nyilatkozata után az orosz fél megtette azt a lépést, amely mindezekből logikusan következett : Azaz visszaadta a szovjet tagköztársaságok önállóságát. A NATO, viszont a saját egyezményes elkötelezettsége ellenére folytatta és folytatja a földrajzi terjeszkedését. Az orosz nézőpontból a Nyugat egyre mélyebben süpped bele abba a megítélésbe, hogy csak azért köt egyezményeket, megállapodásokat, de még szövetségeket is, hogy legyen mi által megtévesztésben tartani a sorban következő keleti partnerét. Majd pedig ennek a megtévesztettségnek az árnyékában szerzett tisztességtelen előnyöket szemfényvesztésre használni fel. Főleg ugyanazokban a vesztegetések által terjeszkedő ordas nyerészkedési doktrínáikban tenni ezt ugyebár, amelyek mögül a gyanútlan és becsületes helyi vezetők lelkiismeretlen leértékelésével valójában csak gátlástalan gyarmatosítási kliséket erőltetnek.
Jelenleg ennek a következményei nyilvánulnak meg az aktuális napi politikában.
Szabó Tamás
