Az ukrajnai krízis összetörte a kulcsfontosságú nyugati feltételezéseket Oroszországról, és sok analitikus és politikacsináló megrendült abban a hitében, hogy az orosz elnök racionálisan jár el. De ezek a nyugati feltételezések éppen azok, amelyeket kétségbe kell vonni. Részben – de különösen – azt kell megvizsgálni, mit miért tett Oroszország olyan lelkesen, hogy aláásta az aktuális nemzetközi rendet, először 2OO8-ban Grúziánál s most Ukrajnánál.
A felszínen, ezek a kampányok úgy tűnnek, mint poszt-birodalmi territoriális konfliktusok. Oroszország – e nézet szerint – felismerte, hogy nem bírja visszaállítani a régi birodalmát és erejét, így a szomszéd államok területeiből csipeget a birodalma feltámasztása helyett. A akcióit homályos etnikai koncepciókkal és történelmi „igazságossággal”indokolja. És, mint Szerbia korábbi elnöke, Slobodan Milosevic, Putyin úgy tünteti fel a külföldi agressziót, mint nemzeti megváltást, , annak érdekében ,hogy megerősítse a népszerűségét és marginalizálja az ellenzékét.
Ajánló
Putyin jövőkép-megközelítése nagyon hasonlít ahhoz, amit az orosz Nobel-díjas író, Alexander Solzhenitsyn meghatározott egyik esszéjében, az „Oroszország Újjáépítése” címűben. Utalva a korábbi szovjet-szatellit államokra, ő azt javasolta, hogy hagyják azokat a „hálátlan embereket” menni, de tartsák meg Oroszország jogos területeit – mint például kelet- és dél- Ukrajna is – észak-Kazahsztán és kelet-Észtország, azok saját orosz etnikai populációjával együtt, valamint Grúziának Abbházia és Dél-Oszétia részeit is szerezzék meg\vissza, melyek amúgy – szerinte- az orosz Kaukázus kulturális kiterjeszkedései.
De félrevezető volna Putyint csak pusztán egy „irányítás alól kikerült nemzeti romantikusnak” ábrázolni. Ő különválasztotta Grúzia és Ukrajna esetében ezt a dolgot: nem próbálta meg visszaállítani az oroszok felé való érzelmi elköteleződésüket, hanem egyszerűen megtorolta őket a „veszedelmes viszonyukért” melyet a Nyugattal ápolnak – részben Grúziát a NATO csatlakozási tervéért, s Ukrajnát pedig az EU-hoz való közeledése miatt. Oroszország reakciója összhangban van a visszatérő diskurzussal a tekintetben, hogy „kiszorítottnak” érzi magát a saját szomszédságából és úgy érzi, körbe van véve, be van kerítve („ellenséges” államok által) és gyakorlatilag a „Nyugat túszává” vált.
A Nyugati politikusok kísérletei hiábavalónak bizonyultak a tekintetben, hogy meggyőzzék Putyint, hogy a NATO és az EU keleti kiterjesztése előnyökkel jár az oroszoknak azáltal, hogy egy „békezónát” és prosperitási övezetet hoznak létre az orosz határok mentén, szóval ezt Putyin egy naiv és sértő inzultusnak vette. Persze lehet, nem hangzik életszerűen ,hogy épp Európa vagy Amerika mondja meg az oroszoknak, hogy mi a jó számukra, nyilván ebben is van igazságarány.
A jelenlegi orosz rendszer nézőpontjából kétségkívül képmutatónak hat, hogy a NATO és az EU kiterjesztése értékeket terjeszt és elszámoltatható intézményrendszer-modellt és jó kormányzási modellt ad az oroszok számára, s nem pedig katonai vagy gazdasági versenytársakként kell velük számolni. Persze ez nyilván így Moszkva számára képmutatóan hangzik.
Ajánló
A nyugati modell-kép elterjedése az, amitől Putyin a leginkább tart. A demokrácia támogatása az orosz határok mentén kétségkívül egy veszélyes demonstrációként hat Moszkvába, hiszen az bátoríthatja az oroszokat, hogy ugyanazt követeljék a saját maguk számára is. Mi több, Putyin úgy gondolja, hogy az elmúlt évtized történései Grúziában és Ukrajnában egyenesen a Nyugat konspirációja Oroszország ellen. Ez talán paranoid módon hangzik, de a szorongás, amit ez kivált az racionális. Az európai modell mentén kiépülő demokrácia az orosz határoknál kétségkívül megnehezíti az autoriter kormányzási modell életét Oroszországban. Szóval a hatás az valóságosan lecsapódik Moszkván.
De a sértés amit a megkísérelt NATO és EU kiterjesztés okozott, egyre mélyebbre fut Moszkvában. Oroszország Hidegháborús veresége és a birodalom összeomlása az országot globális szuperhatalomból egy másodosztályú regionális szereplővé degradálta le Oroszországot – s mindezt pár év alatt, melyet egy évtizedes gazdasági összeomlás és szabadrablás és hanyatlás követett.
Az ország geopolitikai összeomlása részben azért következett be, mert az oroszok – nem említve a csatlós államaikat Közép – és Kelet Európában – egyszerűen el voltak csábulva a Nyugati-típusú demokratikus modell felé, valamint a jól működő szabad-piac is vonzotta őket. Ez azt sugallta akkoriban, hogy a Nyugati modell morálisan is fölöttük áll – amit tényleg nehéz volt megemésztenie Pushkin és Dostoevsky népének.
Szóval eleve adott ez a gondolkodásmód – így Putyin és támogatói – otthon és külföldön – magát a demokráciát és a szabad piacokat, már nem úgy látja, mint azt Nyugaton látják – békeút és jólét- , hanem úgy, mint egy gonosz összeesküvést Oroszország elpusztítására. És ezt csak erősíti hogy ha az oroszok visszagondolnak a 9O-es évek demokráciájára, akkor csak a szabadrablás, nyomor, oligarchák-uralma, mágnások országa és káosz-köztársaság jut eszükbe. Így maga a demokrácia szó a fejükben azonosult a birodalmuk összeomlását követő zűrzavarral és káosszal, valószínűleg innét ered annak – többségükben – merev elutasítása. Nyomor – és megaláztatás – ezt a két szót kapcsolják össze a demokráciával.
A Nyugat vezetői egyszerűen becsapják magukat, ha azt gondolják, hogy csalogatással és érveléssel, vagy jelképes tisztelettel meggyőzik Putyint és megtörik a gondolkodásmódját. De az orosz agresszió vakon bámulása, ami például 2OO8-ban történt Grúziában – ahogy a Nyugat tette – szóval ez a viselkedés sem opció a jövőre nézve a Nyugat mostani mozdulatai alapján.
Röviden, míg a Nyugat számára -szerintük – teljesen racionális egy Oroszországgal való partnerség – addig az oroszok számára – az EU és a NATO – absolut ellenségként tűnik fel. A Nyugat nem fog tudni olyan típusú partnerséget felajánlani Putyinnak ,amit az elfogadna. Két verzió lehetséges: a Nyugat kidob pár számára alapvető értéket, vagy Oroszországnak kell megváltoznia.
A történelmi tapasztaltok alapján, Oroszország akkor változik bármit is, ha geopolitikailag egyértelmű vereséget szenved. Mint a Krími-háborúban 1853-1856 között – ami a jobbágyság felszabadításához vezetett és liberális reformokhoz. Vagy említhetnénk az 19O5-ös vereségét a Japán háborúban ami vereség az első orosz parlament felállítását és Pyotr Stolypin poltikai reformjait hozta. Az afganisztáni vereség pedig az 198O-as években elhozta Mikhail Gorbachev perestrojkáját.
Végszóként: az orosz embereknek maguknak kell eldönteni, hogy mi minősül vereségnek. Ha Putyin képes úgy bemutatni a mostani ukrajnai vereségét, mint győzelem, akkor Oroszország folytatni fogja a már bevett kötözködős politikai játékait a nemzetközi színtéren. De ha az orosz nép azt a konzekvenciát vonja le, hogy az ukrajnai vereség és a Nyugati szankciók által hozott gazdasági zökkenő bizony nem a jövő, akkor viszont új irányt vehet az ország.
{STANIS}
