Az új oroszországi lengyel nagykövet, Katarzyna Pełczyńska-Nałęcz szerint, nem Varsónak van vitája Moszkvával, hanem az Európai Uniónak. Lengyelország és Oroszország kapcsolatrendszere minden volt csak nem felhőtlen az elmúlt évszázadokban.
Katarzyna Pełczyńska-Nałęcz
Ha leszámítjuk a szocialista táborban eltöltött néhány évtizedet, gyakorlatilag kijelenthető, hogy a két szláv testvérnép állandó rivalizálásban állt egymással.
A lengyel-litván állam nem csak a mai belorusz és ukrán területeken terjeszkedett, de agresszorként is fellépett a Moszkvai Fejedelemséggel szemben. A Rettegett Iván orosz cár halála után kialakult rendezetlen viszonyokat kihasználva, a lengyel királyok több alkalommal is beavatkoztak az orosz trónutódlás körül kialakult bonyolult belpolitikai helyzetbe: legszívesebben saját magukat, vagy az általuk preferált jelöltet látták volna az orosz trónon. Ez egyben a katolicizmus és a pravoszlávia harca is volt, mely háborúk sorozatához vezetett a két ország között.
Az orosz nép Minyin és Pozsarszkij lengyel-ellenes népfelkelése után talált vissza a saját útjára. A lengyel háborúk közvetlen előfutárai lettek a Romanov dinasztia nemzetmentő regnálásának.
Ajánló
Minyin és Pozsarszkij
A maga részéről Oroszország sem maradt Lengyelország adósa: Nagy Katalin cárnő, majd I. Miklós a Nagy Péter óta felívelő pályára állt Orosz Birodalom regionális hegemóniáját kívánta megalapozni Lengyelország (és Poroszország) meggyengítése által. Poroszországgal és Ausztriával közösen, közreműködött Lengyelország felosztásában, majd az 1815-ben Oroszország részévé nyilvánított Lengyel Királyság perszonálunióra lép a Romanov házzal. Az orosz cárok egyben lengyel királyokká és finn nagyfejedelmekké is válnak.
Az ukrán területek Oroszországba integrálása szintén Lengyelország rovására történik meg. A Krími Tatár Kánság felmorzsolása, és Nagy Katalin cárnőnek a Török Birodalom felett aratott diadala magát a Krímet, és vele együtt Novorossziját (a mai Dél-Ukrajnát) is orosz fennhatóság alá rendeli.
Ezek a területi átrendeződések jobbára Lengyelország hatalmi ambícióinak rovására történnek meg. A Szovjetunió megszerzi Lengyelország keleti részeit, benne Fehéroroszországgal és a galíciai Lemberg városával, majd közvetlenül is részt vesz a lengyel állam határainak nyugatra tolásában. A II. Világháború alatt lengyel tisztek esnek tömegestül a sztálini terror áldozatául, majd lengyel civilek százezreit űzik el az új szovjet területekről.
A lengyel-orosz történelem ezen eseményei mindkét népben mély nyomokat hagytak. Míg Oroszországban különösebb lengyel-ellenesség nem létezik, hacsak nem finom élcelődés formájában, addig Lengyelországban általános félelem övezi az Oroszországról kialakult képet. Lengyelország EU csatlakozása tovább mélyítette az ellentéteket, bár a két ország gazdasága számtalan formában kapcsolódik egymáshoz.
Varsó regionális hatalmi ambíciókat táplál az Európai Unión belül, ugyanakkor kétkulacsos külpolitikai megnyilatkozásaival destabilizálja Kelet-Európát. Az ukrán válság alatt hangosan és feltűnően Ukrajna pártját fogják, s ebben nagy szerepet lehet tulajdonítani a lengyelek történelmi tudatosságának.
Az EU ellen foganatosított putyini szankciók ugyanakkor nagy mértékben kihatással vannak a lengyel gazdaságra, mely arra ösztönzi Varsót, hogy finomítson a Moszkvát érintő retorikáján. A kétkulacsos kommunikáció úgy tűnik lengyel érdek: Varsó ugyanis megtarthatja a Brüsszelben róla kialakított Oroszország-kritikus képet, de emellett Oroszország felé „bizonyíthatja”, hogy Lengyelország az orosz szankciókat illetően az EU túsza.
Karmo Gábor – politológus –
