A kijevi hatalomnak nem sikerült totálisan ruszofóbbá tennie az ukrán társadalmat. Fennáll azonban annak a komoly veszélye, hogy az ország oroszbarát lakosai csalódottak lesznek amiatt, hogy Moszkva részéről nem látnak határozott tetteket.
Mint arról a „Donbassz Szegodnya” munkatársa tudósít, ezt Artyom Olhin, donyecki történész, egyetemi oktató, a Donyecki Népköztársaság (DNR) információs miniszterének helyettese beszélt az „Itt a Donbassz beszél” elnevezésű televíziós műsor adásában.
„Ha bekapcsoljuk az ukrán televíziót: amit ott látunk, az maga a skizofrénia. Szerencsére azonban a fiatalok nem néznek tévét. Így nem hiszem, hogy ott át tudták volna mosni mindenki agyát.”
Én mástól tartok. Egyszer valahogy, pusztán kíváncsiságból, rámentem dnyeszter-melléki internet csatornákra, és beleolvastam helyi lakosok kommentárjaiba. Ők már harminc éve élnek ilyen ex-lex állapotban (1), és már mindenkit gyűlölnek: Moldovát, a PMR vezetését. Gyűlölik Oroszországot is, mivel, szerintük, már régen tennie kellett volna valamit annak érdekében, hogy befogadják őket. (A Dnyeszter-melléken már kétszer is volt népszavazás az ország függetlenségéről, majd az Oroszországhoz történő csatlakozásáról. Mind a kétszer (1996-ban, majd 2006-ban is) a lakosság 96-97 százaléka erre szavazott. Egyéb, a közember számára ismeretlen geopolitikai megfontolások mellett Oroszország kelletlenségének alighanem az is oka, hogy nem akarja fölvállalni még egy, a határaitól sok száz kilométerre lévő „Kalinyingrád” gondjait.)
Ez az, amitől valójában tartanunk kell. Nem attól kell félnünk, hogy már mindenkinek átmosták az agyát, és ezért már megrögzött hoholokká ( „Hoholok” – a primitív, szűklátókörűen nacionalista, provinciális ukránok gúnyneve.) lettek volna. Megrögzött, meggyőződése nacionalistákká ott csak azok válnak, akik, saját szívükre hallgatva tagjaivá lettek valamilyen nacionalista szervezetnek. Ilyen a társadalom két-három százaléka. Vagy pedig azok, akiknél ez pénz, valamilyen juttatások kérdése. Ukrajnában azonban az emberek alapvető része mentes az ilyesfajta befolyástól” – állapította meg Olhin.
Ennek kapcsán a szakértő megjegyezte: az orosz vezetés, élén az államfővel, tisztában van azzal, hogy e téren vannak kockázatok.
„Nem hiszem, hogy ez okot adhatna a lazításra, és hogy úgy gondolhatnánk, hogy várhatunk még 10-15 évet. Ezt a problémát már meg kellett volna oldani. Minden, a szó szoros értelmében, már ez után kiált. Úgy gondolom azonban, hogy ezzel Oroszország éppen úgy tisztában van, ahogy Putyin is” – tette hozzá Olhin.
Ajánló
Mint emlékezetes, korábban a miniszterhelyettes úgy nyilatkozott, hogy Ukrajna nem áll készen egy offenzívára a Donbasszban. Artyom Olhin azt is megjegyezte, hogy Oroszország lépéseinek köszönhetően nem szabadult el a pokol a Donbasszban. Egyszersmind leszögezte, hogy a rengeteg destabilizáló dologgal együtt is a Donyecki és a Luganszki Népköztársaság úgyis az Orosz Föderáció része lesz.
Megjegyzések:
(1) 1940-ig a Dnyeszter volt a határ a Szovjetunió (Szovjet-Ukrajna) és Románia között. A folyó bal partján, Ukrajnában 1924 óta létezett a moldáv autonóm köztársaság. Miután a Szovjetunió 1940 júniusában, ultimátumban visszakövetelte a Románia által 1918-ban tőle elszakított és annektált Besszarábiát, az újonnan megalakult moldáv szovjetköztársasághoz átcsatolták a balparti autonóm moldáv autonóm köztársaságot is.
A 80-as évek legvégén megindult a Szovjetunió felbomlása. 1989-ben, Moldáviában egy jobboldali, (román) nacionalista tudatú vezetés került hatalomra, amely programjába vette az ország „újraegyesítését” Romániával. A döntően szlávok (ukránok, oroszok) lakta balpart azonban nem volt hajlandó követni Moldova többi részét Romániába. 1990-ben ezért kiváltak Moldovából, önálló szovjetköztársaságot kiáltottak ki. Miután a következő évben a Szovjetunió megszűnt, Tiraszpol székhellyel megalakították a Dnyeszter-melléki Moldáv Köztársaságot (PMR).
1992 nyarán Moldova, katonai és rendőri erők küldésével, megpróbálta katonai erővel visszatéríteni a Dnyeszter-melléket – de csúfos kudarcot vallott. A helyi önvédelmi erők segítségére volt az a néhány száz orosz katona, akik a korábban ott állomásozó 14. szovjet (majd orosz) hadsereg hadianyag és lőszerraktárát őrizték és őrzik mindmáig Kolbászna településen. (Oda szállították aztán a kelet-európai országokból kivont szovjet egységek fegyverzeteit is. Mindezen fegyverzetek szavatossági ideje időközben lejárt – ezért veszélyesek.) Ellentétben a Donbasszal, Oroszország békefenntartókat küldött a Dnyeszter-mellékre. Az együttesen mintegy kétezer fős orosz csapatkontingens jelenléte nyilván hozzájárult ahhoz, hogy – 1992 óta, eddig legalábbis – nem érte újabb fegyveres támadás az országot. Az ország korábban sem könnyű helyzetét drámaian súlyosbította a 2014-es kijevi hatalomváltás, illetve az, hogy a legutóbbi moldovai elnökválasztást az USA-ból néhány éve hazaszármazott, román nacionalista tudatú (és román állampolgársággal is rendelkező) Maia Sandu nyerte meg. Az ukrán és a moldovai elnök már több alkalommal is egyeztetett egymással a PMR katonai erővel történő felszámolásáról. Az aprócska, hosszú, keskeny ország két, ádázul ellenséges szomszédjának a harapófogójába került.
