Sztálin halálától a gorbacsovi időkig játszódik Ljudmila Ulickaja új regénye, az Imágó, amelyet az orosz író szerda este 6 órakor személyesen mutat be a fővárosi Puskin moziban, majd dedikálja is művét. A mintegy hatszáz oldalas, a Magvető Kiadónál megjelent regényen az írónő 2006-ban kezdett dolgozni, és mint az MTI-nek elmondta, nagyon kemény munka van mögötte. Ljudmila Ulickaja beszámolt arról, hogy a könyv Oroszországban 2010 végén jelent meg Zöld sátor címmel. A magyar és az orosz kiadás közötti címbeli különbségnek prózai oka van, oroszkiadójában senki nem ismerte a imágó szó jelentését. „A regény Zöld sátor munkacímen készült, ez a fejezet készült el ugyanis először. Amikor kiderült, hogy senki nem ismeri a kifejezést, inkább visszatértem ehhez” – fogalmazott Ljudmila Ulickaja.
Hozzátette: mivel ma már számos országban jelennek meg kötetei, csak ritkán tud személyesen jelen lenni a bemutatókon, Magyarország azonban nagyon kedves számára. „Ide mindig szívesen jövök. Nagyon jó kapcsolataim alakultak itt ki, és nemcsak a kiadómmal, hanem az olvasókkal is” – nyilatkozta a Booker-díjas alkotó, majd elismerően szólt arról, hogy kevesebb mint egy év alatt készült el a magyar fordítás.
A regény cselekménye Sztálin halálától a gorbacsovi időkig húzódik, és mint az írónő fogalmazott, szereplői többségében valós és ismert személyiségek. „Vannak olyanok, akik a saját nevükön szerepelnek, hiszen nélkülük elképzelhetetlen a korszak. Mások történetét átírtam, módosítottam, ilyenkor általában más nevet is kaptak” – magyarázta Ljudmila Ulickaja.
Felidézte, tízéves volt Sztálin halálakor és leginkább arra emlékszik, mennyire különbözőképp reagáltak a hírre az orosz emberek. „Először az jut eszembe, hogy az iskolában mindenki sírt az iskolaigazgatótól az úttörőcsapat vezetőjéig, én pedig csak álltam az iskolai tömegben, és nagyon idegenül éreztem magam. Körbevett valami nagy érzelem, amihez képtelen voltam viszonyulni. Majdhogynem irigyeltem azokat, akik sírni tudtak. Valószínűleg ez volt az utolsó alkalom, amikor az nyomasztott, hogy nem tartozom a tömeghez” – fogalmazott.
Mint mondta, családja mély hallgatásba burkolózott a halálhír után. „A csönd érthető volt, az egyik nagyapám még börtönben volt, a másik épphogy szabadult” – jegyezte meg az alkotó, aki maga is Szibériában, Jekatyerinburgban született, ide száműzték ugyanis a családját. „Anyám a hajamat fonta, én pedig épp reggeliztem, amikor bemondták, hogy a nagy Sztálin beteg. Ez persze azt jelentette, hogy már meghalt. Megjegyeztem, hogy biztos valami influenzajárvány ütötte fel a fejét, mire anyám durván megrántotta a hajamat. Szabadgondolkodó kislány voltam már akkor is – ezek szerint” – tette hozzá. Kitért arra is, hogy a diktátor „grandiózus” temetésekor nagyon sokan összetaposták egymást a tömegben, köztük meghalt egy, a házukban lakó kamasz fiú is.
Mint fogalmazott, a kötet nem a legsötétebb diktatúra idejét idézi fel, hanem az azt követő sivár hétköznapokat, az ellenzéki törekvéseket. Szerinte az orosz társadalom a világháború után két évig eufórikus állapotba került, amelyet a háborús győzelem indokolt. „1947-ben történt az első sokk, amikor az addig a moszkvai pályaudvaron kéregető háborús rokkantak egyik napról a másikra eltűntek. Kiderült, börtönbe zárták őket” – emlékeztetett Ljudmila Ulickaja, aki szerint míg korábban a diktatúra megindokolta lépéseit, ekkor mélyen hallgatott, hiszen háborús hősöket tüntetett el, nem a „nép ellenségeit”.
„Érthetetlen, de Oroszországban ma is sok sztálinista van, sőt egyre több. Mintha újraszülettek volna és nem látják, nem foglalkoznak azzal, hogy a sztálinizmus milyen eredményeket szült. Pedig vannak köztük okos emberek” – fogalmazott. Az írónő a történelmet egy elefánthoz hasonlította, amelyet vak emberek próbálnak leírni, milyen. „Arra a keleti viccre gondolok, amikor tíz vak embert odavezetnek egy elefánthoz, és mindegyik megpróbálja elmondani, milyennek találja. Van, aki az ormányát tapogatja, ő hosszú kecses állatnak mondja, mások a lábát, ők pedig vaskosnak, tömzsinek. Hát így vagyunk a történelemmel is, mindenki vak lesz, amint elkezd vele foglalkozni” – vélekedett.
Arra a kérdésre, hogy vajon ma be tudja-e tölteni azt a szerepét a művészet, amelyet egykor a diktatúrában, Ljudmila Ulickaja azt felelte, hogy akárhogy is alakul a történelem, a művészetek és a tudomány az emberiség legnagyobb vívmányai. Az írónő elmondta, jelenleg egy 15. században játszódó filmforgatókönyvön dolgozik. Ebből idézte fel a szerzetesek párbeszédét, akik egy ikon megrendeléséről vitatkoznak. „Minden eltűnik, mi is, talán a könyvek is, amiket másolunk, de a művészet maradandó” – fogalmazott.
