Tárgy: Esedékes Orosz-lengyel katarzisok két oldalon összefoglalva.
Oroszország az európai zöldség- és gyümölcsbehozatal embargóját a lengyelek árucikkeinek visszautasításával kezdte. Mondhatni, hogy az orosz-lengyel viszony történelmi mélypontjainak még mindig nincs vége. Ehhez a témához szorosan hozzátartozik egy történelmi és kulturális vonatkozásokban illetve kihatásokban bővelkedő magyar kiegészítő tartozék is, nevezetesen : Az Árpád-házi Vazul (-más forrásokban Vászoly-) két fia István uralkodása alatt egy rövid időre külföldi emigrációba kényszerült. András (-más forrásokban Endrének is nevezik-) az Orosz Udvarban, illetve öccse, Béla a Lengyel Udvarban talált menedéket. Mindketten a vendéglátóik arisztokrata köreiből nősültek. András orosz feleségének az volt a kiválóan időzített nászajándéka illetve hozománya, hogy az István halála utáni Magyarországot a Nyugat gátlástalan elnyomásának kiszolgáltató Orseolo Pétert és gyarmat-tartó talpnyalóit orosz seregek tessékelték ki Magyarországról. Később a Magyar Királyság ezt azzal viszonozta, hogy Bizánc ellen harcolt az oroszok oldalán. Ennek a korszaknak a kutatása valójában számos, egymás irányába mutató orosz-magyar katarzist tartogat. Ezek azonban várhatnak, a lengyel-orosz viszony az, amely sürgős elsősegélyre van utalva.
A lengyel-orosz vonatkozások külső „katalizátora” nem András, hanem az öccse Béla, szintén későbbi magyar király, Szent László édesapja. De előbb fejezzük be Andrást. Ő sajnos később kompromittálódott az által, hogy fiát Salamont gyerekkorában a frissen kiebrudalt német arisztokráciába házasította vissza, és onnan egy átmeneti megkönnyebbülés után további trágyakavarást szenvedett el a magyar történelem. De öccse, Béla, amikor András után trónra lépett, ettől még nem ingott meg a magyar-orosz viszony. Viszont a magyar-német viszony újabb gyógyításra váró fejezetekkel „gazdagodott”. . .
Nos, Béla a Lengyel Udvar vendégszeretetét élvezve egy diplomáciai bonyodalom tanújaként találja magát annak közepében, a lengyel családi érintettsége okán. Ennek lesz később egy nagyon markáns, kellőképpen ki nem-értékelt orosz vonatkozása. Előre súgok, a kozákok .. . .
Nevezetesen, a pomerániaiak nem akarnak adót fizetni a lengyel királynak, noha tudják, hogy ez valószínűleg háborút fog jelenteni. Béla azt javasolja a pomerániaiaknak és a lengyeleknek, hogy ne egy vércsapoló háborúban, hanem egy lovagi bajvívásban döntsék el, hogy melyik félnek legyen inkább igaza. Elvégre a két legvitézebb személy küzdelmének a végeredményéből egy olyan nagy háború végkimenetele is valószínűsíthető, amelynek vércsapolását ez az eljárás megspórolja.
Amúgy ennek a korai bajvívásnak az európai udvarok közötti híre, illetve ennek a klisének a magyarok úgynevezett kalandozásai alatti célirányos „marketingkommunikációja” képezi a nyugati történelmi arisztokrácia lovagi tornáinak az alapját. Ez a sport tehát nem nyugati találmány, hanem egy keleti import-cikk. Az eredendő nyugati találmányi látszatot az immár tisztán nyugati utólagos nyomatékosítások teremtik meg az „européer” kulturális motívumok világában.
Nos, mind a lengyel, mind a pomerániai térfél igent mondott Béla kezdeményezésére. Béla megkérdezte a pomerániaiakat, hogy noha ő nem lengyel, csak a felesége okán a „Lengyel Nép Sógora”, de elfogadják-e őt a lengyel küzdő fél helyett. A pomerániaiak igent mondtak.
Ajánló
Béla ebben a párbajban magabiztosan taszította le a pomerániai vetélytársát a lóról, aki a csontjait törve, de az életét nem vesztve elismerte a vereséget. Utána a pomerániaiak fizették az adót. Mivel abban a korban a többi népek a hasonló precedens kellő el-nemterjedése miatt minden szemöldökráncolás okán egymás ellen háborúztak, így Lengyelország a jószokásokban való élenjárás következtében, ugyebár ebben a környezetben tulajdonképpen megerősödött. Az évszázadokig kitartó lengyel-magyar történelmi barátság ekkor keletkezett, és erősödött meg. Nos, jöjjön az orosz vonatkozás : Szinte 100%-ig bizonyosak lehetünk benne, (-habár ezt kutatásokkal meg kellhet még erősíteni-) hogy ama krónikák ezen pomerániai szereplői nevezetesen pont azok a kozákok voltak, akik csak később váltak oroszokká. Pontosabban önálló, karakteres kozákokként csak később tagozódtak be az Orosz Nemzetbe. Ám amikor betagozódtak, akkor ezt a lengyelekre vonatkozó sértettséget magukkal vitték, és megterhelték vele a lengyel-orosz viszonyt. Bizony, nem válik azoknak a lengyel felmenőknek a dicsőségére, akik ugyanúgy be is tagozhatták volna a kozákságot önmagukba, mint ahogy ezt szépen elmulasztották. Két példabeli nép igazán tstvéri egyesülése (-nevezetesen az oroszok és a kozákok közt-) lám, nem lengyel-kozák viszonylatban ment végbe.
Wegry Polak dva bratanki! Ennyit minden magyar tud lengyelül. Ha valaki e cikk olvasói közül tud lengyelül, akkor fordítsák le a mi „Bratanki Tesóinknak”, illetve pl. az angol nyelv közvetítésével hozzák a tudomásukra, hogy a lengyel-orosz történelmi zsörtölődésekben kb. 50%-ban, (-de az is lehet, hogy minimum 50%-ban-) bizony a mindenkori Lengyel Főszereplők hibái voltak a ludasak. Ha ezt tudomásul vették, akkor szépen fejezzék be a maguk részéről az Orosz Nemzet elleni fenekedéseiket! Egészen biztosan tárt karokra fog találni a rugalmasságuknak ez az oly feleslegesen sokat késlekedő főpróbája . . . . A katolicizmusnak van patinája, sok-sok értéke, reneszánsz vonatkozása, és sorolhatnánk. De a rugalmasság tekintetében a mindenkori Katolicizmus lemaradásban van az Egyetemes Protestantizmussal szemben. Ez a tény, pedig a Lengyel Nemzetet ráutalttá teszi meg ama baráti súgások iránt, ami ennek a cikknek a címében és a tartalmában van.
Ugyanis ha a lengyeleknek a nehezükre esne ennek a szellemi muníciónak az elsajátítása és felhasználása, akkor, ha másért nem, hát azért vállalják inkább mégis fel ezt a szemléletet, mert kettő vagy három szék közt a megterített asztal alá esni nem egy élvezetes mulatság. Ez utóbbi már nem történelmi, hanem aktuális gazdasági hasonlat akart lenni: Nevezetesen annak hárítása iránti őszinte drukkolás jegyében.
Legyenek büszkék a lengyelek arra a lengyel származású Konsztantyin Rokoszovszkíj szovjet marsallra, akire anno az egész Nyugat akarta építeni a kelet-nyugati katonai diplomáciát, és ezen iparkodásuk jegyében törekedtek helyzetbe hozni Zsukov marsallal szemben.
Pozsgay Imre az eredetileg javarészt általa elindított nagy történelmi fejlemények 25. évfordulóján megkerülhetetlen TV-interjújában figyelmeztetett, hogy Európában egy német-francia gazdasági szupremáció van kialakulóban, amit a magyarok nem fognak tolerálni. (-Én teszem hozzá, hogy talán még Orseolo Pétert is fel szeretnék támasztani a halálból, hátha másodszorra már megúszná az orosz hadak cunamiját . . . -)
Visszatérve Pozsgayra, azt is mondta, hogy Margaret Thatcher eredetileg a következőt mondta neki a Downing Street 10-ben : „Nézze Pozsgay Úr! De Gaul kiebrudalt bennünket a Kontinensről, de mi lassan visszaszivárogtunk. Ezen mindenkori törekvéseinkben a magunk részéről számítunk a magyarok partnerségére”. Ez tehát egy színtiszta, angol politikai doktrína, amely aktualitása nem halványult meg sem Thatcher halálával, sem az idősödő Pozsgay mozgásterének beszűkülésével. Régi evidencia egész Európában, hogy ha Pozsgay megszólal, akkor a saját legönzőbb érdekeiből kiindulva is mindenki jól teszi, ha odafigyel. Méghozzá nagyon odafigyel, és a továbbiakban már nem téveszti szem elől, nem engedi kigolyózni a tőle ingyen nyert profetikus összehasonlítási alapokat. . .
A Német Nemzetnek valószínűleg az a kiszámítható doktrínája, hogy a maga részéről csak akkor és csak addig illeszkedik egy kontinentális francia-német szupremációba, amíg a franciák a maguk részéről képesek ennek a „jelenségnek” a diszkrét tartozékait megfelelően „menedzselni”. Ám a szőnyeg alá visszasöpört harasztok úgyis ugyanazt zörgik, mint amit a madarak is csivitelnek : A franciák külön-bejáratú „Nürnbergje” ha késik, attól még nem feltétlenül múlik . . .
Volt a történelemben egy, a mai német-francia dominanciához hasonló angol-francia szupremáció is .. . De magának az Egyetemes Történelemnek a szerencséjére ez sorvad, mást kell hát helyette kitalálni. Ez a „Szövetség” már a II. Vh kulisszatitkaiban is csak egy nyögvenyelős kényszerházasság volt. De Gaul kétszer is megvétózta a britek közös piaci tagságát. Thatcher nevezetesen erre utalt Pozsgaynak.
A Lengyel Nemzet politikáját a történelmi katolicizmus okán tartják a markukban és sakkban is a franciák. Ám a lengyel doktrínából ki kell söpörni az orosz-ellenességet, méghozzá a saját jól felfogott érdekükből kiindulva, és nem bármi más megfontolásból. A Magyar Nemzetnek Orbán alatt (-alighanem, hovatovább és tulajdonképpen-) nincs érvényes és markáns saját doktrínája. Az igaz, hogy az ilyen magyar doktrínális szárnypróbálgatások elnyomására sem futja a Fidesz örökségéből, illetve erejéből, valamint kényszeredett optikai karakteréből sem futja az ilyesmire. Meg is jelent egy olyan szárnypróbálgató (-egyelőre marginális, ámde határozott-) doktrína, (-nevezetesen az ECHO TV-ben-) hogy ki kellene lépnünk az EU-ból, és minden szövetségesi nyitottságunkkal teljes egészében Kelet felé kellene fordulnunk. Én, a Nemzeti Doktrínák iránti, íme „valamennyire” demonstrált felelősségi buzgóságom jegyében a következőt mondhatom : A Keletnek és a Nyugatnak kell az integrációs rész-ciklusaikat illetve kiteljesedő saját ciklusaikat egymás felé fordítaniuk. Nekünk magyaroknak akár az EU tagjaként, akár onnan kiebrudalva, esetleg kilépve, de egyformán és mindenképpen ezt a szellemi és gazdasági áramlatot kell képviselnünk. Kitartóan, elkötelezetten, sőt, a nem éppen rózsás helyzetünknél fogva nekikeseredetten ezt kell tennünk, így kell eljárnunk! A Keleti Szövetségünk egy nem rózsás fázisában tudtunk vidám barakknak lenni. Ám a Nyugat lehúzó, lenéző, letörő közreműködésében ez az erényünk elernyed, és paralízisben dagonyázik.
Ez az eszmeiség minden más eszme-pótlék fölé predesztinálja önmagát; – nevezetesen egy, minden eszmében ugyebár csalódott, és az eszméktől viszolygó Európában. Az eszméktől nem menekülni kell, hanem csak körültekintőnek kell lenni irántuk!
Orseolo Péter képzeletbeli újratemetésén ezt az egyszerű, egyetlen mondatot tudom nekrológ gyanánt felkínálni minden Égtáj felé! Egy ilyen képzeletbeli újratemetés következményei közé sem kell odaképzelnünk az Orosz Föderációs Haderőt. Elég egy véletlenül arrafelé járó, és ugyancsak véletlenül díszegyenruhában álló, a Notórius Nyugati Dekadenciának ilyen formán végtisztességet megadó orosz katonai attasét odaképzelnünk : Ugyebár a népnyúzás örökös történelmi szimbólumaként elhíresült Orseolo Péter képzeletbeli újratemetésén, amint ez az orosz attasé meghallgatja az egyetlen mondatból álló nekrológot, és ránk kacsint : Az eszméktől nem viszolyogni kell, hanem elég csak körültekintőnek lenni irántuk! Úgy, ahogy ezt a műfajt most a Kelet diktálja csendben a Nyugatnak, miközben a Nyugat azt sem tudja magáról, hogy valójában mit is szeretne diktálni a Keletnek : Egyszerűen csak diktálni szeretne, neki ennyi is elég . . . . A nagy változások nagy szerecsenmosdatásaiban, nekünk magyaroknak annak ellenére ki kellett öntenünk a gyereket a fürdővízzel együtt, hogy ez az eredeti magyar mondás nagyon találóan fejezi ki a lényeget : Amikor-is a nyugati lovag nekirohan a lovának. Fel is pattan rá, de rögtön leesik a túloldalon, és ezt a „modellt” tartja természetesnek. No meg a gyerekeknek a fürdővízzel való kiöntését is tényleg profi kitartással menedzseli, persze, csak ha nem az ő „tiszta” porontyairól van szó. Amely magyar mondás minden bizonnyal pont abban az időszakban keletkezett, amikor Keletről idetévedtünk . . . Velünk erővel öntették ki a gyereket. Az ukránokkal ugyanezt a klisét játsszák, de ennek nagy ára lesz, és nem fog sokáig tartani. Ez a csetepaté, és benne Putyin doktrínája valójában azt okozza sőt fokozza, hogy egy bizonyos sebességgel egyesíti az ukrán és az orosz népet. Legfeljebb a nyugati hírközlési doktrínának nem ez az oly kísértetiesen ismétlődő és terjeszkedő epizód van az epicentrumában. Hanem az, hogy Jacenyjuk beszél, daraboltan, erőltetetten, miközben önként és dalolva felőrli a saját idegrendszerét. . . . , majd végül az elmeállapotát is. Hadd szkanderozzon a saját lelkiismeretével! Kellenek az olyan élő példák, nevezetesen, hogy nem érdemes ezt tenni, mert a következmény inkább lesz fájdalmasan groteszk, semmint szórakoztatóan ironikus!
A csodálatos élsportolói életművét az ingoványos politikára felcserélő Klicskót is elkapta ugyanez a mentális gépszíj, de ő legalább pihenőket tart; – miközben Jacenyjuk csak megy, csak megy, „előre” a semmibe. Egy vérbeli ukrán nem sokat hagyja magát őrölni ennek a Nyugatról meghajtott gépszíjnak a kockázati hatókörében. Előbb-utóbb átsétál az orosz térfélre, és nem zavar több vizet. Az ocsút és a búzát Krisztus hasonlatában sem a szél fújja külön, ugyebár messzire egymástól . . .
Voltak idők, amikor a Kreml egy vízfejnek tűnt. Ám úgy látszik, hogy már akkor is minden előfeltétele megvolt annak, hogy a vízbe valamennyi szürkeállomány is belekeveredett, és ott megvetette a lábát. . . . Ám Brüsszelben mostanság csak egy olyan vízfejet láthatunk, aminek a szürkeállománnyá való nemesülése iránt egyre többen veszítjük el a reménykedésünket. Persze ha egy vízfej mégis szürkeállománnyá nemesül, azt azért észre tudtuk és észre fogjuk venni. Ezt a konstatáló képességünket még nem veszítettük el . . .
A porontyainkat kiöntötték helyettünk a fürdővízből, de a szürkeállomány a vízben maradt!
Szabó Tamás
