A „Narodnaja Volja”* csoport sorsa kétszeresen tragikus: mint alanyát a történelemnek, először a cárizmus egymást követő represszív intézkedései sújtották (áldozatul esett tagjainak száma – kiket felakasztottak, agyonlőttek, börtönbe vetettek, kényszermunkára hurcoltak – megszámlálhatatlanul sok), majd pedig, immár mint tárgyát a történelemnek, sújtják a történészek és publicisták elfogult, tüskés ítéletei, egészen napjainkig. Valamennyi bírálója – cári, szovjet és posztkommunista – terroristák csoportjaként tünteti fel a „Narodnaja Voljá”-t, amely főképpen a II. Sándor elleni merénylettel foglalatoskodott. Így vélekedtek még egyes komoly történészek is (M. Ny. Pokrovszkij, M. V. Nyecskina), nem beszélve az immár nagyszámú zsurnalisztáról, akik dilettáns módon eltúlozzák manapság ezt a szemléletet. Immár régóta mindenki számára elérhető a források széles köre, amelyek cáfolhatatlanul bizonyítják, hogy a „Narodnaja Voljá”-nak sem programjában, sem tevékenységében, sohasem foglalta el a fő helyet a terror.
Mindenekelőtt számba vesszük a csoport abban az időben hallatlan arányú kiterjedését. Sz. Sz. Volk összeszámolta, hogy a csoport 80-90 helyi, 100-120 munkás-, 30-40 diák-, 20-25 gimnazista és 20-25 katonai szervezetet tömörített országszerte – Helsingforstól (Helsinki) Tifliszig (Tbiliszi) és Revelitől (Tallin) Irkutszkig. Ezek a számítások távolról sem részletekbe menőek. L. N. Godunova megállapította, hogy a „Narodnaja Volja” katonai köreinek száma nem kevesebb, mint minimum 50 volt, 41 városban. A csoport aktív, hivatalosan belépett tagjainak létszámát megközelítőleg 500 ember alkotta, de a csoport tevékenységében, így vagy úgy segítve azt, 10-20-szor többen vettek részt. A rendőrség ügyosztályának kimutatása szerint, csak két és fél év alatt, 1881 júliusától 1883-ig, csaknem 8000 embert sújtott politikai megtorló intézkedés, a „Narodnaja Voljá”-val való együttműködés miatt. Ezek az emberek propaganda-, agitációs és szervezőmunkát végeztek az orosz lakosság valamennyi rétegének körében – a paraszti „alsó rétegektől” a hivatalnoki „felső rétegekig”. Ami a terrort illeti, az csupán a csoport Végrehajtó bizottsága tagjainak és beszervezett ügynökök kezének műve volt (akik emellett a szervezet tevékenységének minden egyéb aspektusával is foglalkoztak), néhány egymást váltó „végrehajtóé”, figyelőé. A cár ellen, a „Narodnaja Volja” által előkészített és végrehajtott mind a nyolc merényletben a csoport egyszerű tagjai közül 12 ember vett részt, név szerint ismerjük őket.
Ennyi volt a terror valóságos súlya a „Narodnaja Volja” gyakorlatában. Így jelölte ki a helyét előre a csoport programja. A „Narodnaja Volja” célul tűzte ki az önkényuralom megdöntését és egy sor demokratikus átalakítás valóra váltását (népuralom, szólás-, sajtó-, gyülekezési szabadság, stb., általános választójog, minden tisztségnek teljes egészében választás útján történő betöltése, a föld átadása a népnek), melyek megfeleltek Oroszország nemzeti fejlődése elodázhatatlan követelményeinek, s amelyek megvalósítása már akkor egy szintre emelte volna országunkat a Nyugat élenjáró országaival. Mivel II. Sándor „nagy reformjainak” tapasztalatai megmutatták a Narodnaja Volja tagjainak, hogy a cárizmus önként nem fogja korlátozni saját despotizmusát, a hangsúlyt nem a reformokra, hanem a forradalomra helyezték. Ennek értelmében, a „Narodnaja Volja” abból indult ki, hogy „a forradalom fő alkotóereje a népben van”, s tervezte a „népi forradalom” előkészítését minden (főként propaganda-, agitációs, szervező-) eszközzel.
Az eszközök egyikéül választották a terrort, „a kormány oszlopos tagjai” ellen. A „Narodnaja Volja” programja pontosan megfogalmazta a „vörös” terror kettős funkcióját: egyfelől dezorganizálni a kormányt, másfelől pedig – felrázni a néptömegeket, azután a felbuzdított néppel felkelni a dezorganizált kormány ellen. Ily módon a terrort a program szerzői a népi forradalom bevezetőjeként és katalizátoraként értelmezték.
Ajánló
Hangsúlyozom, hogy a „Narodnaja Volja” „vörösterrorja” történelmileg determinált volt, mint a forradalmárok válasza a cárizmus „fehérterrorjára”, amelyet az a „nép közé járás” résztvevői ellen folytatott. 1874-1878-ig a cárizmus represszív intézkedések özönét zúdította a békés narodnyik-propagandistákra (mintegy 8000 letartóztatott csupán 1874-ben, közülük 770 fő ellen indult csendőrségi vizsgálat, Oroszország történetében a legnagyobb politikai per, 193 személyt ítéltek kényszermunkára és száműzetésre, a vádlottak között hivatalosan regisztrálva 93, emiatt bekövetkezett öngyilkosságot, elmeháborodást, halálesetet, az előzetes elzárás során). „Amikor az embernek, aki beszélni szeretne, befogják a száját, akkor éppen ezáltal adnak neki szabad kezet”, ezzel magyarázta a narodnyikok áttérését a propagandáról a terrorra a „Narodnaja Volja” egyik vezetője, A. D. Mihajlov. Maguk a Narodnaja Volja-tagok, konokul terrorjuk átmeneti jellegéről beszéltek. A „Narodnaja Volja” Végrehajtó bizottsága tiltakozást tett közzé az anarchista S. Guiteau-nak az USA elnöke, G. Garfield ellen elkövetett merénylete ellen: „Egy országban, ahol a személyi szabadság lehetőséget ad a becsületes eszmei harcra, ahol a szabad népi akarat határozza meg nemcsak a törvényt, hanem a vezetők személyét is, – magyarázta részletességgel a Vb 1881 szeptember 10(22)-én – ilyen országban a politikai gyilkosság, mint harci eszköz, a despotizmus ugyanazon szellemének a megnyilvánulása, melynek megsemmisítését Oroszországban mi feladatunkul tűzzük”. Belátva, hogy a terror politikailag és morálisan elítélendő, a Narodnaja Volja-tagok ezt csupán mint kikényszerített, legvégső eszközt tartották alkalmazhatónak. „A terror – szörnyű dolog – mondta Sz. M. Kravcsinszkij – csak egy dolog rosszabb a terrornál: az, hogy zúgolódás nélkül tűrjük az erőszakot.” A terror szörnyűségeiért a Narodnaja Volja-tagok minden felelősséget a cárizmusra hárítottak, amely üldözéseivel erőszakra kényszerítette (jóllehet, önvédelmi célból) még azokat az embereket is, akikről úgy tűnt, lelkialkatuknál fogva nem képesek semmiféle erőszakos cselekedetre. Nagyszerűen fogalmazta ezt meg a vádlottak padjából halálos ítéletének kihirdetése előtt a Narodnaja Volja-tag A. A. Kvjatovszkij: „Hogy tigrisek legyünk, nem kell azzá válnunk természetünkben. Létezik olyan társadalmi állapot, amikor az áldozati bárányok azok lesznek.”
A „Narodnaja Volja” ellenségei és bírálói sokat beszélnek (különösen napjainkban) arról, hogy a szervezet gonoszul üldözte és meggyilkolta a Jobbágyfelszabadító cárt. Azonban agyonhallgatják a vitán felül álló, kirívó tényt: a ’70-es évek végére a cár, aki a maga idejében felszabadította a parasztokat a jobbágyi szolgaságból (jóllehet, kisemmizve őket), már új titulust szerzett magának – Akasztató. Ő fojtotta vérbe az 1861. évi parasztfelkelést, amikor parasztok százait lőtték agyon és ezreket korbácsoltak meg, ítéltek vesszőfutásra, botoztak meg (sokakat halálra), amely felkelés után az életben maradtakat kényszermunkára és száműzetésbe hurcolták. Még nagyobb véráldozattal nyomta el II. Sándor a népfelkeléseket Lengyelországban, Litvániában, Fehéroroszországban (az idő tájt az Orosz Birodalomhoz tartozó területeken), ahol a tábornok-gyilkos, Ny. Ny. Muravjov, két év leforgása alatt, minden harmadik napon felakasztott vagy agyonlőtt valakit (amiért meg is kapta a cártól a grófi címet), kényszermunkára és száműzetésbe pedig, csak Lengyelországból 18000 embert hurcolt. Nem véletlen ebben az összefüggésben a cárnak a békés narodnyik-propagandistákkal szembeni kegyetlensége sem, 1874-1878 folyamán.
Amikor aztán egyes narodnyikok, válaszul a cárizmus „fehérterrorjára”, 1878-tól a „vörösterror” egyéni akciójához kezdtek folyamodni, II. Sándor megparancsolta, hogy a háborús idők törvényei alapján ítélkezzenek felettük. 1879-ben jóváhagyta tizenhat narodnyik kötél általi kivégzését. Köztük I. I. Logovenkot és Sz. J. Wittenberget a cár megölésének „szándékáért” végezték ki, I. I. Rozovszkijt és M. P. Lozinszkijt azért, mert forradalmi proklamációkat „tartottak maguknál”, D. A. Lizogubot pedig csupán azért, mert saját belátása szerint rendelkezett tulajdon pénzével, odaadva azt a forradalmi pénztárnak. Jellemző II. Sándorra, hogy éppenséggel bitófákat követelt még azokban az esetekben is, amikor a hadbíró a narodnyikokat (V. A. Oszinszkijt, L. K. Brandtnert, V. A. Szvirigyenkot) golyó általi halálra ítélte.
Ajánló
Mindezt a „Narodnaja Volja” Vb rögzítette a cárnak szánt halálos ítéletben. Lev Tolsztoj, aki kevesebbet tudott ezekről a politikai megtorló intézkedésekről, mint amennyit a Narodnaja Volja tagjai tudtak, még ő is így kiáltott fel 1899-ben: „Hogyan is ne történt volna meg ezek után március 1.-je?” Valóban, Oroszország egész történetében I. Pétertől II. Miklósig nem volt ilyen véreskezű önkényuralkodó, mint a Jobbágyfelszabadító II. Sándor.
Az orosz narodnyikok, eltérően a cári büntetés-végrehajtóktól (és a modernkori terroristáktól) mindig törekedtek arra, – lehetőség szerint, természetesen – hogy terrorcselekményeik során elkerüljék a kívülálló ártatlan áldozatokat. Pontosan ennek jegyében végeztek a csendőrség főnökével, Ny. V. Mezencovval, a harkovi főkormányzóval, D. Ny. Kropotkinnal, Dél-Oroszország „prokonzulával” V. Sz. Sztrelnyikovval, a titkosrendőrség elöljárójával, G. P. Szugyejkinnal, néhány csendőr-tisztviselővel és spionnal. A Narodnaja Volja-tag Ny. A. Zselvakov még magát Sztrelnyikovot kérdezgette, ő-e pontosan Sztrelnyikov tábornok, mielőtt meghúzta volna a ravaszt. Egyszóval, minden narodnyik (nemcsak a Narodnaja Volja által elkövetett) terrorcselekmény, a cár elleni merényleten kívül, fölösleges áldozatok nélkül ment végbe. Ugyanilyen módon végezni a cárral, szinte lehetetlen volt, mivel a cár az emberek között csak őrséggel és kísérettel jelent meg. Ezért a Narodnaja Volja-tagok arra törekedtek, hogy a cár meggyilkolásakor az áldozatok számát a minimumra csökkentsék.
Minden lehetségest megtettek ennek érdekében: körültekintően elterveztek minden egyes merényletet, kiválasztották a cár elleni támadásokhoz a legkevésbé forgalmas helyeket – a Malaja Szadovaja utcát, a Kőhidat, a Katalin-csatornát Péterváron. A legtöbb áldozattal fenyegtő Téli palota-beli robbantás terve mégsem magától a „Narodnaja Voljá”-tól származott, hanem azt titokban ajánlották (az „Orosz Munkások Északi Szövetségének” vezetője, Sz. Ny. Halturin). Mindazonáltal a Vb hivatalosan kifejezte sajnálkozását az 1880 február 5.-i Téli palota-beli robbantás áldozataival kapcsolatban. „Mély sajnálattal tekintünk a cári testőrség szerencsétlen katonáinak halálára, a koronás gonosztevő ezen alárendelt őrzőiére, – hangzik a Vb 1880 február 7.-i proklamációja – de amíg a hadsereg nem érti meg, hogy a haza érdekében szent kötelessége a nép mellé állni a cár ellenében, az ilyen tragikus összeütközések elkerülhetetlenek. Még egyszer emlékeztetjük egész Oroszországot, hogy fegyveres harcba kezdtünk, mert maga a kormányzat kényszerít erre bennünket, a nép üdvére irányuló mindenfajta tevékenység zsarnoki és erőszakos elnyomásával”. És tovább: „Közöljük még egyszer II. Sándorral, hogy ezt a harcot addig folytatjuk, amíg le nem mond a hatalomról a nép javára, amíg nem engedélyezi a társadalmi átalakítást országos Alkotmányozó nemzetgyűlésnek”.
Ezt a feltételt (II. Sándor lemondását a hatalomról az Alkotmányozó nemzetgyűlés javára), amely esetén a Vb hajlandó volt beszüntetni a „fegyveres harcot”, nem itt hirdették meg először. Az előző, 1879 november 19.-i cár elleni merénylettel kapcsolatos proklamációban is kijelentette a Vb: „Ha II. Sándor belátná, … milyen igazságtalanul és bűnös módon elnyomja a népet, s, lemondván a hatalomról, átadná azt az országos Alkotmányozó nemzetgyűlésnek … akkor békén hagynánk II. Sándort és megbocsátanánk neki minden bűnét”.
A cár azonban gondolni sem akart semmiféle (pláne nem egy országos) Alkotmányozó nemzetgyűlésre. Még gróf M. T. Lorisz-Melikov alkotmánytervezetét is, amely egy (hivatalnokokból és a „társadalomból” választott személyekből álló), az Állami tanács – mely a cár tanácsadó szerve volt – mellett működő tanácsadó szervnek, mint ideiglenes bizottságnak a létrehozására korlátozódott -, II. Sándor még ennek a javaslatnak a megvizsgálásába is kénytelen-kelletlen egyezett bele, felkiáltva mindazonáltal: „De hiszen ez Alkotmányozó Gyűlés!” 1881 március 1-én, néhány rövid órával halála előtt, az általános vélekedés ellenére, nem magát az alkotmányt hagyta jóvá, hanem csupán annak „alapgondolatát a helyi közéleti személyek hasznos és időszerű bevonásáról tanácskozási részvétellel a központi hivatalok törvényjavaslatainak előkészítésébe”, és megparancsolta, hogy március 4.-re hívják össze a Minisztertanácsot, azért, hogy jóváhagyassa a kormányzati közleményt Lorisz-Melikov javaslatáról.
II. Sándor meggyilkolásakor a „Narodnaja Volja” Végrehajtó bizottsága újra bejelentette, – az új cárnak, III. Sándornak 1881 március 10-én írt történelmi levelében – hogy hajlandó beszüntetni a „fegyveres harcot” és „magát a szülőföld népe javára a kulturális munkának szentelni”. „Reméljük, hogy a személyes elkeseredettség érzése nem kerekedik felül az ön kötelességtudatán, – szól a Vb levele – okunk az elkeseredésre nekünk is lehet. Ön elveszítette az apját. Mi elveszítettük nemcsak apáinkat, de fivéreinket, feleségeinket, gyermekeinket, a legjobb barátainkat is. Készek vagyunk azonban felülkerekedni személyes érzéseinken, ha ezt követeli Oroszország üdve. Ugyanezt várjuk el öntől is.” A Vb meggyőzte az önkényuralkodót a forradalmi mozgalom kiirtására irányuló bármiféle kísérlet hiábavalóságáról: „forradalmárokat teremtenek a körülmények, az általános népi elégedetlenség, Oroszország törekvése az új társadalmi formákra. Az egész népet nem lehet kiirtani… Ezért azok helyébe, kiket elpusztítottak, szüntelenül, egyre nagyobb számban, új személyiségek emelkednek a népből, még elkeseredettebbek, még energikusabbak”. A Vb dilemma elé állította a cárt: „vagy forradalom, mely teljességgel elkerülhetetlen, melyet nem lehet elhárítani semmiféle kivégzéssel, vagy a legfőbb hatalom önkéntes átadása a népnek. A szülőhaza érdekében, … azon szörnyű szerencsétlenségek elkerülése végett, melyek mindig a forradalom velejárói, a Végrehajtó bizottság azzal a tanáccsal fordul felségedhez, hogy válassza a második utat”.
III. Sándor, aki még Lorisz-Melikov alkotmányát is „fantasztikusnak” és „vétkesnek” tartotta, az első utat választotta, amelynek végén leszámoltak a cárizmussal, melyet pontosan megjósolt a Vb idézett levele: „szörnyűséges robbanás, véres zűrzavar, egész Oroszország görcsös forradalmi megrázkódtatása”.
Így tehát a „vörösterror” a „Narodnaja Volja” kikényszerített válasza volt a cárizmus „fehérterrorjára” („Nincs az utóbbi, ha nem lett volna az előbbi”, – érveltek meggyőzően a Narodnaja Volja tagjai). Mind a szervezetnek a programjában, mind a tevékenységében, a terror, mint a sok harci eszköz egyike jelent meg, s ezzel a Narodnaja Volja-tagoknak csupán egy meghatározott, elenyészően kicsi része foglalkozott. De mint fegyveres harc, mint robbanófeje a „Narodnaja Volja” forradalmi töltetének, a terror szembetűnt, elfedve ezáltal a szervezet többi, illegális tevékenységét. A nyárspolgári híresztelés ebből vonta le a következtetést, hogy a Narodnaja Volja tagjai általában mindannyian, vagy zömmel terroristák, a cár testőrei pedig szándékosan felnagyították az efféle elképzeléseket a Narodnaja Volja tagjairól, az ellenük emelt vádak súlyosbítására. A történészek és publicisták mai, a „Narodnaja Volja”, mint terrorcsoport, elleni filippikái is egyesítik magukban a nyárspolgári tájékozatlanságot és a cári testőrség előítéleteit.
Eközben Oroszország és a Nyugat legnemesebb lelkű és köztiszteletben álló gondolkodói, ideértve azokat is, akik elvből utasítottak el mindenféle erőszakot, együtt éreztek a „Narodnaja Voljá”-val annak cárizmus elleni harcában, kifejezték rokonszenvüket a csoport hősei és vértanúi iránt. Köztük – L. Ny. Tolsztoj, I. Sz. Turgenyev, G. I. Uszpenszkij, V. M. Garsin, V. G. Korolenko, I. J. Repin, I. Ny. Kramszkoj, V. I. Szurikov, V. G. Perov, Ny. A. Jarosenko, A. G. Rubinstein, M. N. Jermolova, P. A. Sztrepetova, később A. P. Csehov, A. A. Blok, A. I. Kuprin, Ukrajnában Ivan Franko és Leszja Ukrainka, Fehéroroszországban Franciszk Bogusevics, Grúziában Vazsa Psavela, Lettországban Jan Rajnyisz. Velük együtt kell megemlítenünk a világkultúra korifeusait – V. Hugo-t, E. Zola-t, G. Maupassant-ot, G. Spencert, O. Wilde-ot, B. Shaw-t, A. Conan Doyle-t, E. Duzet-t, C. Lombroso-t, H. Hauptmant, H. Ibsent, Mark Twaint. Egyikük sem helyeselte a terrort – sem a „fehér”-t, sem a „vörös”-t. De mindannyian megértették, hogy a „Narodnaja Volja” az önkényes despotizmus ellen küzd (kényszerből folyamodva a kegyetlen eszközökhöz is) a szabad és demokratikus Oroszországért.
* Narodnaja Volja (a. m. Népakarat): a cári Oroszországban a XIX. század utolsó negyedében szerveződött illegális forradalmi szervezet. A cikk részlet az „Individuális politikai terror Oroszországban (XIX. sz. – XX. sz. eleje): Konferenciaanyagok” címmel, 1996-ban Moszkvában publikált könyvből (17.-23. o.), szerzője Ny. A. Troickij (ford. Zsemlye J.).
