A SZU-ban végbement tömeges politikai megtorló intézkedések áldozatai között a lengyelek alkották az egyik legnagyobb létszámú nemzeti csoportot. E csoporthoz sorolhatjuk a más nemzetiségű lengyel állampolgárokat is, akik a háború előtti lengyel állam határai között éltek. A moszkvai „Memorial” Társasághoz* évente levelek százai érkeznek be lengyelországi állampolgároktól, azzal a kéréssel, hogy legyünk segítségükre abban, hogy igazoló dokumentumokat kaphassonak arról, hogy ők maguk (vagy családtagjaik) megjárták a SZU börtöneit, lágereit és munkatelepeit, működjünk együtt az információk keresésében elhunyt és nyom nélkül eltűnt hozzátartozóikról. Oroszország és más volt szövetségi köztársaság központi és regionális levéltárainak tucatjaiba küldjük a konkrét személyek sorsával kapcsolatos megkereséseket. Hozzáfogva ehhez a munkához, nagyon gyorsan megértettük, hogy e munka effektivitása – vagyis a pozitív válaszok aránya, s azok tartama – jelentős mértékben függ attól, mennyire kompetensek megkereséseink. Ezzel kapcsolatosan, elengedhetetlenül szükségessé vált a lengyelek ellen a SZU-ban lefolytatott politikai megtorló kampányoknak, mint történelmi jelenségnek a tanulmányozása. Pontosan ez az égetően fontos szükségesség volt az indítóoka sok, a jelen gyűjteményes kiadványban bemutatott munkának.
A kutatások mindenekelőtt a dokumentumok vizsgálatán alapultak. Oroszország központi levéltáraiban – az Oroszországi Föderáció Elnöki Levéltárában (APRF), az Oroszországi Föderáció Állami Levéltárában (GARF), az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat (FSZB) Levéltárában, az Orosz Jelenkori Történelmi Kutatóközpontban (RCHIDNI), az Oroszországi Állami Katonai Levéltárban (RGVA), a Történeti-dokumentációs Gyűjteményi Központban (CHIDK) – tanulmányoztuk az NKVD különböző szerveinek és csapatainak, a SZU vezető párt- és állami szerveinek dokumentumait. 1993 óta a kutatások a „Kelet-Európa – közös sors” nemzetközi program kereteiben folynak, amelynek munkájában orosz részről társszervezetként a „Memorial” Tudományos-információs és Felvilágosító Központ (NIPC) vesz részt.
A gyűjteményes kiadványban publikált munkák többsége előadásként hangzott el azon a tudományos konferencián, amelyet 1994 őszén a program koordinátora – a lengyel társadalmi KARTA Központ (Varsó) szervezett. Egyes előadásokat azután közzétettek Lengyelországban és Oroszországban**, azonban ezek közül azokat, amelyek bekerültek jelen gyűjteményes kiadványba, lényegesen átdolgozták, javították és kiegészítették. A jelenleg publikált munkák egy része már 1994 után készült el. A cikkek szerzői nemcsak a „Memorial” NIPC kutatói, hanem az Oroszországi Tudományos Akadémia Egyetemes Történeti Intézetének, az Orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat Akadémiájának, a CHIDK és az RGVA munkatársai is.
A szovjet állam az 1930-as, 1940-es években egész sor, tömegeket sújtó műveletet hajtott végre, melyeknek áldozataivá különböző állampolgárságú lengyelek és más nemzetiségű lengyel állampolgárok (többek között ukránok, fehéroroszok, zsidók) váltak. A „Memorial” NIPC levéltári kutatóprogramja nagyobbrészt átfogja ezen akciókat. 1939-ig két, lengyel és lengyelországi személyeket érintő politikai megtorló kampányt vezettek: 1936-ban erőszakkal áttelepítettek Kazahsztánba az NKVD adminisztratív felügyelete alatt 36 ezer szovjet állampolgárságú lengyelt, az Ukrán SZSZK akkori határmenti területeinek állandó lakosait; ill. tömegesen tartóztattak le politikai emigránsokat és szovjet állampolgárokat a „lengyel művelet” során, amely művelet része volt az 1937-1938. évi Nagy terrornak. Egyes adalékokat az 1936. évi kitelepítésről, melyeket nem tanulmányoztunk programunk keretében, többek között Ny. F. Bugaj*** publikált. Az NKVD 1937-1938. évi „lengyel műveletének” a jelen gyűjteményes kiadványban két cikket szenteltünk: V. Ny. Hausztovét, amely a „művelet” előtörténetét kutatja, ill. Ny. V. Petrovét és A. B. Roginszkijét, amelyek a „műveletet” az NKVD egyéb 1937-1938. évi nemzetiségi műveleteinek kontextusában elemzik.
Ajánló
Az új politikai megtorló akciók a szovjet-német Ribbentrop-Molotov paktum megkötése, Németországnak Lengyelország elleni támadása, s a Szovjetunió által 1939 szeptemberében a háború előtti lengyel állam keleti területeinek elfoglalása után következtek. Jóllehet, a SZU még csak hadat sem üzent Lengyelországnak, mégis mintegy 240 ezer lengyel katonát vetettek fogságba. Többségüket hamarosan elengedték, vagy átadták a német hatóságoknak, azonban mintegy 39 ezer főt törvénytelenül tartottak vissza a szovjet hadifogolytáborokban (1940 nyarán hoztak további 5 ezer lengyel katonát és rendőrt, akiket 1939-ben internáltak Litvániában és Lettországban). 15 ezer lengyel hadifoglyot, akiket három tiszti lágerben őriztek, az SZK(b)P KB Politikai Bizottsága határozata szerint ítélet nélkül agyonlőttek 1940 április-májusában Katynban, Harkovban és Kalinyinban. Ugyanazon határozat alapján lőttek agyon további, nem kevesebb, mint 7305 embert (lehetséges, hogy mind a 11 ezer főt), akiket az USZSZK és a BSZSZK nyugati területeinek (Lengyelország volt keleti területeinek) börtöneiben tartottak fogva. A katyni bűntettet, amely a Lengyelországgal és a lengyelekkel szembeni szovjet politika cinizmusának és kegyetlenségének szimbólumává vált, a lengyel katonák szovjet fogságban tartásának egész történetét, az utóbbi években sokoldalúan tanulmányozzák lengyel és oroszországi történészek (ajánljuk olvasóinknak, egyebek között, N. Sz. Lebegyeva alapművét**** és a „Katyn: egy hadüzenet nélküli háború foglyai”***** című dokumentumgyűjteményt) és emiatt nem képezik önálló témáját a levéltári kutatásoknak programunk keretében, noha említést tesznek róluk egyes cikkek a jelen gyűjteményes kiadványban.
Sok legfontosabb aspektusát a volt lengyel területek 1939-1941-es „szovjetizálásának”, amely az SZK(b)P vezetése alatt valósult meg, magában foglalva kötelező komponensként a tömeges politikai megtorló intézkedéseket, elsőként Sz. G. Filippov írta le cikkében, aki a SZU, Ukrajna és Fehéroroszország vezető pártszerveinek dokumentumait kutatta.
A lengyel katonák fogságba vetése után a volt lengyel területeken csakhamar még egy politikai megtorló akció kezdődött – tömeges letartóztatások a polgári lakosság körében. Ezzel a csaknem két évig – 1939 szeptemberétől 1941 júniusáig – elhúzódó kampánnyal O. A. Gorlanov és A. B. Roginszkij cikke foglalkozik, akik tudományos vizsgálat alá vonták az NKVD korábban nem ismert statisztikai adatainak egész tömegét, s elsőként becsülték fel megalapozottan valamennyi, ebben az időben az USZSZK és a BSZSZK nyugati területein ellenforradalmi bűncselekmények vádjával letartóztatott személy számát: mintegy 108 ezer emberét. Ezenfelül bizonyos számú lengyel állampolgárt letartóztattak 1940-1941-ben a Litván SZSZK Vilenszkiji körzetében, amely 1939 szeptemberéig Lengyelországhoz tartozott /O. A. Gorlanov és A. B. Rogonszkij adatai szerint, melyek cikkükben nem szerepelnek, a Litván SZSZK-ban ebben az időszakban az NKVD-NKGB (NKGB = Állambiztonsági Népbiztosság; ez az NKVD-től (Belügyi Népbiztosság) hol elkülönített, hol azzal újraegyesített, azzal szorosan együttműködő szerv volt a háború alatt – ford. megj.) szervei összességében 4330 embert tartóztattak le (nem számítva az NKVD-NKGB Közlekedési-szállítási osztályai és a Vörös Hadsereg Különleges egységei által letartóztatottakat, valamint azokat, akiket az 1941-es kitelepítés során tartóztattak le). A Vilenszkiji körzetben letartóztatott lakosok száma nem ismert, azonban számuk nem haladhatja meg az összes Litván SZSZK-ban letartóztatottét. A háború előtti Lengyelország letartóztatott állampolgárainak többségét különböző időtartamú szabadságvesztésre ítélték és az NKVD GULAG-jaira javító-nevelő munkatáborokba kerültek, de nem kevesebb, mint 18 ezer főt agyonlőttek, akár bírói és törvényszéki ítélet alapján, akár anélkül – a legfelsőbb szovjet vezetés határozata szerint (egyidejűleg a hadifogoly tisztekkel, a „katyni ügy elintézése” során), vagy az USZSZK és a BSZSZK nyugati területei börtöneinek evakuálásakor, Németországnak a SZU elleni támadását követően.
Ajánló
A. E. Gurjanov két cikke foglalkozik a represszió legnagyobb tömegeket sújtó módszerével – a deportálásokkal a SZU által 1939-1940-ben elfoglalt területekről. Az erőszakos kitelepítés négy műveletének következtében, amelyeket 1940-1941-ben folytattak le, a speciális telepekre és, az NKVD adminisztratív felügyelete alatt, a SZU északi és keleti vidékeire a háború előtti Lengyelországnak mintegy 320 ezer állampolgára került. Ahhoz, hogy a negyedik, 1941-ben, Németország támadásának előestéjén lefolytatott művelet során deportált személyek számát megalapozottan felbecsülhessük, szükséges volt nemcsak az USZSZK és a BSZSZK nyugati területeiről, hanem a Baltikumból, valamint a Besszarábiából és az Észak-Bukovinából történt kitelepítések tanulmányozása is.
Mint ismeretes, 1941 június 22.-ig a SZU vezetése hivatalosan bejelentette, hogy Lengyelország, mint független állam, nem létezik. Azonban rövidesen a Nagy Honvédő Háború kezdete után, a katonai kudarcokkal szembesülve és a nyugati szövetségesek nyomására, a szovjet kormány kénytelen volt megállapodást kötni Lengyelország legitim kormányával, amely emigrációban tartózkodott Nagy-Britanniában. E megállapodásnak megfelelően, 1941 augusztus 12-én a SZU Legfelsőbb Tanácsának Elnöksége kiadta törvényerejű rendeletét a minden lengyel állampolgárra – hadifoglyokra, börtönökben és lágerekben fogvatartottakra, száműzöttekre és deportáltakra vonatkozó amnesztiáról, augusztus 14-én pedig aláírták a szovjet-lengyel katonai egyezményt egy lengyel hadsereg létrehozásáról a SZU-ban, amelynek a szovjet-német fronton kellett harcba szállnia a németekkel. Ez a hadsereg az emigráns lengyel kormánynak alárendelt lengyel fegyveres erők állományába tartozott, parancsnokává Wladyslaw Anders tábornokot nevezték ki, akit az NKVD ljubjankai központi börtönéből engedtek ki. Az Anders-hadsereg történetéről a SZU-ban, amelyet politikai megtorló intézkedések által sújtott, majd amnesztiában részesített lengyel állampolgárokból alakítottak, N. Sz. Lebegyeva cikke szól, akinek egy sor, oroszországi és külföldi levéltárakban őrzött, korábban ismeretlen dokumentumot sikerült tanulmányoznia.
A háború folyamán, annak arányában, ahogyan a Németországgal vívott harcban csökkent a vereség veszélye, a szovjet kormány egyre inkább megkeményítette pozícióját az emigráns lengyel kormánnyal szemben, állandóan az 1939-1940. évi szerzemények megtartását tartva szem előtt. Mindez, azzal együtt, hogy a SZU-beli lengyel hadsereg parancsnoksága nem kívánt engedelmeskedni a szovjet parancsnak, oda vezetett, hogy 1942-ben az Anders-hadsereget Iránba evakuálták (adatok szerint, kb. hatvanötezer lengyelt evakuáltak, közülük negyvenezer volt katona, a többi polgári személy – ford. megj.). Az 1942-1943. évi letartóztatások és elítélések új hulláma a háború előtti Lengyelország országunkban maradt tagjait érintette – az előzőleg politikai megtorló intézkedések által sújtott, azután 1941-ben amnesztiában részesített személyeket, a SZU-beli lengyel nagykövetség területi képviseletein dolgozókat (ellenük kémkedés volt a szokásos vád), valamint azokat, akik visszautasították a szovjet állampolgárság felvételét az 1943-as passzport-rendelet során (őket a lakásbejelentésre vonatkozó és a passzport-rendszerrel (amely a szabad mozgást korlátozta – ford. megj.) kapcsolatos szabályok megsértéséért ítélték el; a szokásos ítélet – 2 év, javító-nevelő munkatáborban letöltendő szabadságvesztés volt). Az ekkori politikai megtorló kampány nem volt olyan tömeges, mint a megelőzőek, – az NKVD Sztálinnak továbbított, 1944 május 1.-i kimutatása szerint, az 1941-es amnesztiát követően 3029 „volt lengyel állampolgárt” tartóztattak le, 1583 főt közülük „a szovjet passzport visszautasítása miatt”.******
1943 tavaszán vált végleg világossá a SZU vezetésének törekvése egy szovjetbarát rezsim megteremtésére Lengyelországban, a küszöbönálló, német okkupáció alóli felszabadítás után. 1943 márciusában a SZU-ban lévő lengyel kommunisták csoportjának engedélyezték, hogy megalakítsák a Lengyel Hazafiak Szövetségét, valamint, hogy létrehozzák (az NKVD-NKGB felügyelete alatt) a SZU-ban maradt „volt lengyel állampolgárokból” (valamennyi, előzőleg politikai megtorló intézkedésekkel sújtott, azután amnesztiában részesített személyből) álló Kosciuszko-hadosztályt. Hadosztályparancsnoknak Zygmunt Berling ezredest (hamarosan tábornokot) nevezték ki, aki 1940 óta kapcsolatban állt az NKVD-vel, s aki 1942-ben az Anders-hadsereggel együtt történő evakuálás lehetőségét visszautasította. A kapcsolatok formális megszakítására a nehezen kezelhető lengyel emigráns kormánnyal, csak ürügy kellett, s ilyen ürügyként szolgált az, hogy lengyel részről követelték a hadifogoly lengyel tisztek agyonlövetése ügyének kivizsgálását, amely esetet 1943 áprilisában a németek, akik Szmolenszk alatt megtalálták a katyni tömegsírt, az egész világ tudomására hoztak. 1944 júliusában (amikor a Vörös Hadsereg elérte az 1939-1941-es szovjet-német határt) bejelentették a Nemzeti Felszabadítás Lengyel Bizottsága (PKNO) megalakítását, amelyet a SZU-ban lévő Lengyel Hazafiak Szövetsége és a lengyelországi kommunistabarát, antihitlerista földalatti mozgalom hozott létre. Ténylegesen a PKNO lett a – teljességgel Moszkva alá rendelt – kormánya Lengyelországnak.
A Vörös Hadsereg 1944. évi bevonulásával Lengyelország területére, új, hosszantartó politikai megtorló kampány kezdődött a legitim emigrációs kormánynak engedelmeskedő, s a lakosság tömegeinek támogatását élvező lengyel antihitlerista földalatti mozgalom résztvevői ellen. A fő csapást a földalatti Honi Hadsereg (AK) (Armija Krajowa – ford. megj.) ellen irányozták, amely a külföldi lengyel csapatokkal együtt az emigráns lengyel kormány Fegyveres erőinek állományába tartozott. Az NKVD belügyi csapataira – melyek 1944-1946 folyamán szabályszerű háborút viseltek a lengyel földalatti alakulatokkal, keletre és nyugatra az új lengyel-szovjet határtól – vonatkozó levéltári források áttekintésével két, a „Memorial” NIPC kutatási programjának keretében elkészült munka foglalkozik – P. A. Aptyekar jelen gyűjteményes kiadványban publikált cikke és N. J. Jeliszejeva Lengyelországban már közzétett kutatása.
A túlnyomó többségét azoknak a lengyel állampolgároknak, akiket a politikai megtorló intézkedések 1944-1945-ben sújtottak, nem a fegyveres osztagoknak az NKVD alakulataival vívott harca során elfogott résztvevői alkották, hanem azok, akik a Vörös Hadsereg megérkezése után otthonaikban megmaradtak, s akiket az NKVD szervei, ill. a PKNO által indított tömeges hajtóvadászat („a hátország megtisztításának művelete”) folyamán vettek őrizetbe azon vád alapján, hogy a Honi Hadsereghez tartoznak. A letartóztatottak jelentős tömegét a SZU belsejébe indították hadifogolytáborokba, mint internáltakat. 1945 elején hoztak hozzájuk az NKVD szervei által letartóztatott lakosokat azokról a lengyel területekről, amelyeket a Vörös Hadsereg újonnan szabadított fel. Internált lengyelek és lengyel állampolgárok tízezrei hónapokat, sőt éveket töltöttek lágerekben a SZU-ban, mindenféle ítélet nélkül. Csupán mintegy ezer, 1944-1945-ben letartóztatott lengyel állampolgárt tartottak fogva bírói ítélet alapján a GULAG javító-nevelő munkatáboraiban.******* A napjainkig feltárt direktív és normatív dokumentumok áttekintésével, amelyek a lengyel állampolgárok SZU-beli internálásával és szabadon engedésükkel kapcsolatosak, A. E. Gurjanov cikke foglalkozik. Mivel nagyszámú levél érkezik be Lengyelországból a „Memorialhoz”, éppen a volt internáltaktól és rokonaiktól, így praktikusan nagyon fontosnak bizonyult egy adatkatalógus összeállítása az internáltakkal a SZU belsejébe útnak indított szerelvényekről, amely összeállítás munkáját P. A. Aptyekar kezdte meg, s az RGVA munkatársainak kollektívája – N. J. Jeliszejeva, P. A. Aptyekar, I. M. Nagajev és I. V. Uszpenszkij folytat. Ugyanezen gyakorlati oknál fogva, nem kevésbé jelentős O. A. Zajceva (CHIDK) kutatása, aki a levéltári dokumentumok alapján az internált lengyel állampolgároknak a SZU-területén lágerről lágerra történő átszállításainak jellemző útirányait tanulmányozta. Mindkét munka A. E. Gurjanov („Memorial” NIPC) közreműködésével készült el. A levéltári dokumentumok tanulmányozása lehetővé tette, hogy felbecsüljük (sajnos felettébb hozzávetőlegesen) az internált lengyelek és lengyel állampolgárok létszámát, akiket elhurcoltak a SZU-ba 1944-1945-ben – számuk 39-48 ezer főre tehető.
Kutatásaink keretei között a háború utáni letartóztatások és kitelepítések maradtak hátra, amelyek a SZU területén, mindenekelőtt az USZSZK és a BSZSZK nyugati területein élő lengyeleket érintették, valamint a Litván SZSZK-ban élőket. Azonban feltételezhető, hogy ezeknek a háború utáni politikai megtorló intézkedéseknek a mérete azért mégis kisebb volt, mint a háború előtt. Az egyik utolsó politikai megtorló akció, amely lengyeleket érintett, Anders tábornok hadserege azon volt katonáinak kitelepítése lett 1951-ben Litvániából és Ukrajna, ill. Fehéroroszország nyugati területeiről az Irkutszki területre, akik elhatározták, hogy hazatelepülnek Nyugat-Európából a II. világháború befejezése után. A publikált adatok szerint, 1951-ben 4,5 ezer „andersistát” telepítettek ki, családtagjaikkal együtt.********
A kutatásokra, amelyeket a „Memorial” NIPC programjának keretében folytattunk, ill. egyes publikált levéltári adatokra támaszkodva, meg tudjuk erősíteni, hogy a szovjet, tömegeket sújtó politikai megtorló intézkedések áldozatává 1939 szeptember 17.-ig több mint 180 ezer lengyel és lengyelországi származású személy (vagy Lengyelországgal kapcsolatosan elítélt ember) vált, ezen időpont után – 510-540 ezer lengyel vagy lengyel állampolgár. Nem bocsátkozva összehasonlításokba a lengyel történetírásban előforduló becslésekkel (az áldozatok számát illetően – ford. megj.) és a politikai megtorló intézkedések által sújtott más nemzetiségű személyek számáról, megjegyezzük csupán, hogy az ilyen hatalmas mértékű repressziók a SZU és Oroszország iránt tartós bizalmatlanságot okoztak nemcsak a politikai megtorló intézkedéseknek alávetett lengyelek tudatában, hanem egészében véve a teljes lengyel társadaloméban is. A bizalmatlanság – realitás mindkét ország polgárainak új nemzedékei számára is. A „Memorial” együttműködését a lengyel társadalmi KARTA Központtal, amely nélkül a jelen gyűjteményes kiadvány nem láthatott volna napvilágot, úgy tekinthetjük, mint a múlt ezen tragikus örökségének leküzdésére tett kísérletet.
* Oroszországi jogvédő szervezet, egyebek mellett a sztálini jogsértések kutatásával, feltárásával, publikálásával foglalkozik. Az írás a MEMORIAL Társaság honlapján látott napvilágot, ld. http://www.memo.ru/history/POLAcy/INTROD.htm, ford. Zsemlye J.)
** Kriwienko S. Dokumenty z „Teczki specjalnej” Stalina dotyczace dzialalnosci organow NKWD w Polsce w latach 1944-1946 // NKWD o Polsce i Polakach: Rekonesans archiwalny / Pod red. W. Materskiego i A. Paczkowskiego. Warszawa: Instyut Studiow Politycznych Polskiej Akademii Nauk, 1996. S. 9-42; Lelisiejewa N. Polskie podziemie w latach 1944-1947 w oczach oficerow NKWD: Przeglad dokumentow z Rosyjskiego Panstwowego Archiwum Wojskowego) // Ibid. S. 43-52; Aptekar P. Walka wojsk wewnetrznych NKWD z polskim podziemiem zbrojnym i deportowanie jego czlonkow do ZSRR przez wojska konwojowe: Na podstawie dokumentow Rosyjskiego Ranstwowego Archiwum Wojskowego // Ibid. S. 53-62; Zajcewa O. A. Przeglad dokumentow dotyczacych Polakow internowanych w ZSRR w latach 1944-1949: Z zasobu Ocrodka Przechowywania Zbiorow Historiczno-Dokumentalnich // Ibid. S. 63-81; Kriwienko S. Raporty z Polski // KARTA: Niezalezne pismo historyczne (Warszawa). 1995. Nr. 15. S. 28-51; Sz. Filippov: Felszabadítás: Az SZK(b)P szerveinek tevékenysége Nyugat-Ukrajnában és Fehéroroszországban // Térkép: Oroszországi független történelmi és jogvédelmi lap (Rjazany). 1995. 10./11. szám 30.-39. old.
*** Bugaj Ny. F. L. Berija – J. Sztálinnak: „Az Ön utasítása szerint…” M.: AIRO-XX, 1995. 320. old.
**** Lebegyeva N. Sz. Katyn: Emberiség elleni bűntett. M.: Haladás – Kultúra, 1994. 352. old.
***** Katyn: egy hadüzenet nélküli háború foglyai; Dokumentumok / Szerk.: N. Sz. Lebegyeva, M.: „Demokrácia” Nemzetközi Alapítvány, 1997. 608. old. (Oroszország: XX. század)
****** GARF. 9401. F. 2. Op. 64. D. 379-383 L. (dokumentum Sztálin „Különleges dossziéjából”)
******* Uo. 168. D. 401-404 L.
******** A SZU népeinek deportálása: 1930-as, 1950-es évek. 1. rész / Szerk.: O.L. Milova. M.: Az OTA Etnológiai és Antropológiai Intézete, 1992. 346. old.
