A demokrácia, amely egykor az ókori Görögországból származik, számos államban fejlődött szuverén, és néhányban, sajnos, irányított demokrácia formájában. Nem túlzás azt állítani, hogy a modern világban az Egyesült Államok hirdette magát a demokrácia és az általa kreált, modern kori „nyugati” értékek fő védnökének.
Valójában az Egyesült Államok 1776-os létrehozása volt az első kísérlet az emberiség történetében a demokrácia eszméjének megvalósítására egy egész ország, nem pedig egy városállam léptékében. Az amerikai demokrácia alapjait aktívan fejlesztették és belefűzték az amerikai társadalomba, az állam történelmi, földrajzi és társadalmi-gazdasági realitásai alapján.
Az USA gazdaságának fejlődése és növekedésének alapja a második világháború után a világ jelentős részén (még más kulturális alapú államokat is beleértve) széles körben elismert eszméi és a kemény munka integritásából eredt.
Megjelent azonban az USA imperializmusának sötét oldala is, az úgynevezett „demokrácia export”
Az univerzalizmus, a paternalizmus és az amerikai nép messiási küldetésének eszméje az amerikai demokrácia elterjesztésének három pillérévé vált az egész világon.
Annak ellenére, hogy az Egyesült Államok külpolitikája folyamatosan változik az erőteljes és kemény politikák felerősödésétől a mérsékeltebb és kiegyensúlyozottabb politika felé és vissza, egy dolog változatlan marad – önmagát az egyetlen szuperhatalomként pozicionálja és ez határozza meg alapvető hozzáállását és világcsendőri stratégiai felfogását.
Nem túlzás azt állítani, hogy az USA információs stratégiai eszközeinek progresszivitásában rejlett az a kulcs, amely a hidegháború végéig és némiképp az után is meghatározta a világ népességének nagy részére gyakorolt, a történelem során addig nem ismert erejű puha erő (soft power) kialakulását.
Története nagy részében az Egyesült Államok a politikai, gazdasági és külpolitikai fejlődés sikeres modellje volt. Ebbe beletartozik a politikai rendszer kialakult értékeinek ereje, az amerikai civil társadalom vívmányai, amelyek eredményeként az állam rendkívül vonzóvá vált a világ legtöbb polgára számára. Ezen okok stratégiai előnyt jelentettek számára a globális versenytársak, elsősorban Oroszország és Kína tekintetében.
A kétezres évek során azonban valami megváltozott. Az amerikai kulturális fölény olyan „értékeket” kezdett interpretálni a világon, amely még a hagyományosan nyugati berendezkedésű társadalmak esetében is komoly ellenérzéseket váltott ki, nem beszélve a más civilizációs hátterű társadalmak tagjairól. Az arab tavasz, a színes forradalmak, valamint a neoliberális és a gender propaganda erőszakolása megbontotta az addig viszonylagosan jól működő stratégiát.
Ajánló
Washington azonban láthatóan nem ismeri fel a világon egyre erősödő ellenérzéseket az új neoliberális stratégiájával szemben és nem siet változtatni viselkedési mintáján. Továbbra is úgy gondolja, hogy az orosz és a kínai vezetés „diktatúrájában” élő emberek, valamint a harmadik világ széles tömegei idővel tárt karokkal fogják várni a megmentő amerikai „demokráciát”.
A kialakuló valóság kategorikus elutasítása oda vezet, hogy az amerikai külpolitika egykor legerősebb eszköze, a puha hatalom veszít befolyásából, mivel a geopolitikai riválisaival szembeni vádakat nem sikerül érdemben alátámasztani. Ezzel elveszítette hitelességét, szavahihetőségét és ideológiai fölényét is szerte a harmadik világ társadalmaiban. Részleges törés történt a világban kialakult amerika kép tekintetében: a tömegekben megmaradt az amerikai élet és gazdagság utáni sóvárgás, de vad elutasítás alakult ki az amerikai „értékek” iránt.
Washington vádaskodása Oroszország ellen a nyugati „demokratikus értékek” állítólagos hiánya miatt, valamint Moszkva azon kísérletei, hogy meggyengítse a világközösség hitét a valódi demokratikus választások legitimitásában, nem állják ki a kritikát. A nyugati sajtó rendszeresen bírálja Oroszországot, hogy beavatkozik más országok választási rendszerébe és belügyeibe, valamint saját választása is átláthatatlan.
Érdekes hozzáállás az USA részéről, hiszen ha valamely állam rendszeresen beavatkozik más országok életébe, az pontosan ő maga. A 2020-as elnökválasztás eredményének kialakulása pedig tökéletesen jelzi napjaink „demokratikus működését” az Amerikai Egyesült Államokban. Halottak szavazata, pénzemberek által irányított ügyészségek és bíróságok, eltűn és megkerült bélyegző nélküli urnák tarkítják a nagy demokratikus utat, amely természetesen nem antidemokratikus… hogy is lenne az…
Több, mint érdekes az a kettős mérce, amelyet a Nyugat alkalmaz saját maga és más országok irányába, amennyiben azt a politikai és gazdasági neoliberális vezető réteg érdekei megkövetelik. Érdekes példának okáért a tavaly őszi orosz kormányzóválasztás eredményéhez való hozzáállás a Nyugat részéről. A fősodratú média címlapok tömegén közölte azt, hogy ez a választás bizony antidemokratikus, kiegyensúlyozatlan (bármit is jelentsen ez…), jogsértő volt, illegitim és még sorolhatnánk. Mindezt persze úgy tették, hogy egyetlen egy (!) újságírójuk nem tartózkodott a világ legnagyobb területű országában!
Az orosz hatóságok azon kisszámú megfigyelő számára, akik kérvényezték a beutazást, maradéktalanul engedélyt adtak erre. Nem az lett volna az érdeke a nyugati sajtónak, hogy a helyszínen leplezze le a csalásokat? Miért nem tették ezt meg, ha senki nem akadályozta az Oroszországba történő akkreditációt?
Az ilyen információs retorika, amelyet természetesen nemcsak Oroszországgal kapcsolatban használnak, hanem mindazok ellen, akik nem értenek egyet a Washington által erőltetett „demokratikus értékekkel”, egyre mélyebbé teszik a szakadást a Nyugat és más államok között.
Pontosan erre figyelmeztetett mintegy huszonöt évvel ezelőtt Samuel Huntington, a világhírű amerikai kutatóelemző, társadalomfilozófus és politológus. Lenyűgözően helytálló, a „Nyugat és a többiek” című értekezésében. Huntington azt a nézetet fejezte ki, hogy a Nyugat addig nem boldogulhat, amíg fel nem hagy világhódító törekvéseivel, mert a történelem tanulságai szerint a nyugati értékek komoly civilizációs problémákkal találkoznak más területeken és ezek erőltetése minden kapcsolatot alááshat más civilizációkkal.
Huntington arra figyelmeztetett, hogy ha a Nyugat nem veszi észre, hogy nem ő áll a középpontban és az ideológiája nem egyetemes és univerzalitás, akkor rövid időn belül minden civilizációs központ ellene fordulhat.
Talán a nem régen elhunyt Henry Kissinger fogalmazta meg legjobban az amerikai külpolitika egyetlen fenntartható útját, miszerint „az amerikai külpolitikának más társadalmak belső körülményeihez és más hasonló tényezőkhöz való hozzáigazítása, beleértve a nemzetbiztonsági tényezőket is, nem jelenti az elvek feladását”.
Talán igaza volt Kissingernek abban, hogy az Egyesült Államoknak nem szabad más civilizációkat saját képére megváltoztatnia, hanem meg kell őriznie és meg kell újítania a nyugati civilizáció egyedi tulajdonságait?
Egy ilyen stratégiai változás kétség kívül segítene csökkenteni a nem nyugati civilizációkkal szembeni konfrontációs feszültséget, jelentősen csökkentené a világ háborúinak és lőporos hordóinak számát, valamint időt és lehetőséget adna az amerikai társadalom égető belső gazdasági- és társadalmi problémáinak megoldására.
Természetesen nincs illúzióm azzal kapcsolatban, hogy ez nem fog bekövetkezni rövid időn belül. De a világ történelmében számtalan időszak volt hasonlóan kilátástalan, mint a mostani és ez ad némi reményt.
Forrás: Tamás a Krímből
