Az előző részben gazdasági (és nem politikai!) értelemben általam kívánatosnak tartott, Unió és Oroszország közötti szoros együttműködés a krími népszavazás után kezdett ellehetetlenülni. 2014 után azonban még nem mutatott olyan visszafordíthatatlannak látszó folyamatokat, amik az ukrajnai harcok kiszélesedése után következtek.
A Brüsszel által 2022-ben elindított szankciós gazdasági háború eleinte támadó háborúként kezdődött. Európa támadott, Oroszország védekezett. A nyugati közgazdasági logika szerint a kivéreztetésre ítélt orosz gazdaságnak mára már minimum a kőkorszakba kellett volna visszafejlődnie, hiszen hogy meri egyáltalán bárki is azt képzelni, hogy Európa és az USA nélkül képes lehet nem mosógép chipből rakétát gyártani vagy nem kizárólag gyalogásóval felfegyverezni harcosait.
Az immáron 12 szankciós csomag utáni 12 sajtótájékoztatón 12-szer mondták el, hogy „Oroszországnak vége”. Ennek ellenére oda jutottunk, hogy Oroszország 2% feletti GDP növekedést produkál úgy, hogy katonai kiadásokra idén 140 milliárd dollárt, nemzeti össztermékének a 7,1 százalékát, azon belül az összes állami kiadás 35 százalékát költi. Ez az együttes adat jelzi talán a legjobban, hogy az orosz gazdaság sikeresen teljesítette a diverzifikálás folyamatát kritikus körülmények között. Érdemes persze azon is elgondolkodni, hogy vajon éppen nem-e ez a szélsőséges nemzetközi nyomás tudta ilyen ellenállóvá tenni azt.
Az elbaltázott Moszkva elleni zárlat ténye persze zárt ajtók mögött elhangzik sok ország vezetőinek sötét szobáiban. A megkötött kezű, vajmi kevés önrendelkezéssel rendelkező vezetők (akik éppen azért kerülhettek oda, mert önként és dalolva elvállalják ezt a szerepet és ténylegesen saját nemzetük féken tartása és butítása a feladatuk), a saját pénzembereiknek fontos ágazatokban mindent elkövetnek direkt- vagy indirekt kiskapuk (ólajtók) kinyitásában.
Itt van mindjárt az általam a francia történelem legszínvonaltalanabb vezetőjének értékelt Macron, aki a francia gazdák ellen bármikor képes lesz a legaljasabb eszközök bevetésére (legkevésbé sem érdekli őt a nemzetmegtartó parasztság helyzete, csakúgy, mint Európa más vezetőit sem), de példának okáért Párizs továbbra is szorosan együttműködik az orosz állami atomenergia vállalattal, a Rosatommal. Ez a kooperáció nemcsak a fűtőelemek közös gyártásában nyilvánul meg, az együttműködést az is jelzi, hogy a nem kormányzati szervezetek kutatása szerint Franciaország mintegy 250 százalékkal növelte az orosz nukleáris termékek behozatalát 2022-ben.
Kyriakos Mitsotakis görög miniszterelnök a rendkívül befolyásos (és Kina számára is kiemelt fontossággal bíró) görög hajótulajdonos társaságokat kivetette a szankciós rendeletek végrehajtása alól, így azok soha nem látott profittal számolhatnak például az orosz olajszállítmányok nemzetközi vizeken történő átpumpálásából, vagy Oroszország legfontosabb flottájának, az orosz árnyékflottának a kiépítéséből. Ebben jelenleg közel kétszáz (!) aktív tankerhajó teljesít szolgálatot és könnyedén kerüli meg a korlátozásokat.
Németország – ahogy a második világháború óta mindig- csak sodródik az árral. Amit Scholz kancellár nyilvánvalóan nem látott előre (nyilván épp a berlini pride tavalyi felvételét nézte és nem volt ideje gondolkozni) az az, hogy a nyugati high-tech termékek Oroszországba irányuló szürke exportja ellen semmilyen elrettentő intézkedést nem alkotott. Jelen esetben példának okáért kiemelném Kazahsztánt, amely egyetlen év alatt mintegy 90 (!) százalékkal növelte az Eurázsiai Gazdasági Unió országaiba áramló exportját. A szervezet tagja Örményország, Fehéroroszország, Kirgizisztán, Kazahsztán és Oroszország. Scholz Úr kedvéért kifejtendő, hogy nem az örményekhez irányuló kumisz és nem a kirgizekhez irányuló sertés kivitel növekedett, hanem Kazahsztánon keresztül bonyolódnak le az európai gazdaságnak is oly fontos ügyletek az oroszokkal.
A fentebb leírtak pontosan bizonyítják az európai vezetők emberi minőségét és politikusi képességeit. Ha saját pénzembereikről van szó, akkor gondolkozás nélkül szembemennek önnön szavaikkal és minden engedményre hajlandóak, csak hogy jól menjen az üzlet. Ugyan ilyen túlfűtöttség persze nem jelenik meg saját nemzetük iránt. Átgondolatlan szavak és tettek tengerében élünk, mindenfelé a hazugság és a megtévesztés leselkedik ránk és ha ki is derül, hogy valaki hazudik nekünk, semmi nem történik az illetővel… európa szerte nagyon kevés az olyan igazán nemzeti politikus, akiben megbízhatunk és aki nem asszisztál tudva vagy tudatlanul civilizációnk szétverésében.
