Október 23 és Március 15: Kettő „problémás” ünnep az orosz és magyar kapcsolatokban. – I. rész. –
(-E kettő nap környékén minden történelmi adat aktuál-politikai jelentősége megnövekedik. 56 valódi komplex tanulsága az 1848-49-es Szabadságharc tanulságainak alapjain.-)
Ajánló
Jöjjenek hát azok a rejtőzködő adatok, amelyek rendre kimaradnak minden éppen aktuális „fő-sodratú ünnepi marketing-kommunikációból”! Azért kívánkozik ide így ez a kifejezés, mert ilyenkor mind a kormány-oldal, mind az ellenzék
– – a saját aktuális ambíciói által meghatározott, ennél-fogva eleve kötött fontossági sorrendben alkalmazza a tételeket,
– – ráadásul mellőzik azokat a történelmi adatokat, amelyek között ott lapulnak bizonyos kényes fejezetek, amelyek emlegetésével nem kívánják kockáztatni a saját aktuális ambícióik érvényesülési esélyeit,
– – és amelyek közt nem csak logikai hézagok, hanem hamis adatok is bőven akadnak.
Jöjjön az 56-os forradalmunk szovjet-orosz vonzatainak az áttekintése, amely őszi napokban, október 23-tól november 7.-ig az utóbbi ünnep végül gyakorlatilag visszarendeződött annak „rendes” státuszához. . .
1956 őszének kisebb ütközetei nem nőttek ki arra a szintre, amelyet háborúnak szokás hívni. Az ünnepségeken agyonismételt, amúgy helytálló adatok közt megbújik egy bizonyos fontos motívum, amelyet senki nem szokott rendesen kiboncolni. De még megbolygatni sem! Márpedig ez a kulcs-adat nagyon ott van a dolgok sűrűjében!!! Ez, pedig az, hogy ez a népfelkelés valójában és tulajdonképpen Rákosi Mátyás illetve az ő klikkje ellen indult.
Amikor Nagy Imre kiállt a tömeg elé beszédet tartani, akkor „Elvtársak” megszólítással indította a beszédet. Köztudott, hogy a tömeg egy része ezt azonnal hangosan kritizálta. De a fejlemények végső lényege az maradt, hogy az ezt szívesen fogadó magyarok, azaz a tömeg egyik fele és az ugyanezt nem szívesen fogadók, azaz a tömeg másik fele nem estek egymásnak. Sőt, teljesen világossá vált, hogy a tömeg egyetértett abban, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök, és reá bízzák Magyarország sorsát.
Később a Kreml maradéktalanul teljesítette a magyar nép azon igényét, hogy se Rákosi személye, se annak politikai stílusa többé ne ismétlődhessen meg. (-Nagyjából addig tartott ez a progresszív garancia, amíg a tankok ki nem mentek.-)
Ajánló
Ennek lett a következménye a mi híres vidám barakk státuszunk is, illetve, hogy Gorbacsov is a magyar közbeeső „lábszemeken” keresztül adott önállóságot a németeknek.
Viszont a magyar szellemi elitben máig „meggyógyításra” vár az a közvélemény-kutatók által még érinteni, sőt, kerülgetni se merészelt tétel, hogy vajon van-e, lehet-e szellemi jogfolytonosság Rákosi diktatúrája, és a jóval későbbi SZDSZ ambíciói között”?” Ez a dilemma Gyurcsányig elhúzódik, és pont ez az egész helyzet volt és lesz az, ami gyógyításra vár. Ugyanis ez a rejtőző gondolatkísérlet a mélyben, illetve hatalmas Kérdőjel az Égbolton az, amely hihetetlen figyelmet, energiákat, továbbá végső soron éles apropókat pazarol el; – miközben a szakadék is mélyül, és az éhes krokodilok is egyre többen vannak a szakadék alján.
MEGGYÓGYÍTÁS alatt (-főleg és végre-) azt értem, hogy mi magyarok üdvözlünk minden zsidó-orosz közeledést! Amennyiben és amikor eljön a történelmi pillanat, hogy ehhez fel tudunk zárkózni, akkor azt nem fogjuk elszalasztani. Addig is hadd épüljön-szépüljön ez a szép-reményű orosz-izraeli viszony, amely ha egyelőre nem is szövetség, mindenesetre a kölcsönös udvariasság kiteljesedésének egy olyan speciális terepe illetve precedense, amelyre az egész Világpolitika régóta nagyon rá van utalva. Nagy hiba lenne hát nem üdvözölni ezt a precedenst! Ezért idejekorán ki kell zárnunk a hozzá való felzárkózás elvétésének (-elvetésének és elvétésének-) az esélyét, illetve vétségét, amikor az még följebb tornássza önmagát. Egyébiránt ennek a gyors előrehaladása az ukrán zsákutca kitakarítása után úgyis a legelső evidens fejlemény lesz a Világpolitikában. Ám ez az időben előrefelé haladva fest így. Ellenben ha ugyanabban az időben visszafelé haladunk, akkor egy kommunista és antikommunista viszálynak látszó, illetve orosz-magyar viszálynak tűnő logikai zárványt láthatunk 56-ra vonatkozóan. Viszont eme gordiuszi csomónak a zsidó és keresztény gyökerek mentén értelmezhető valódi hasadását, sem akkor, sem, napjainkban nem meri senki sem babrálni. Ennek szerencsés kimeneteléhez akkoriban hiányzott a szellemi muníció, és még ma is csak alig pislákol valami. Sőt, ez utóbbi tétel is Kelet felől dereng, amely helyzet hazánk fekvése miatt önmagában is új paradigmáért kiált.
Visszatérve 56-ra, természetesen Maléter Pált se nem parancsolhatom ki a magyar hősök és mártírok panteonjából, se nem csempészhetem ki onnan, és nyilván nem is akarhatom. A minden témában kívánatos köznyugalomnak ebben a témában új nézőpontokra, és korábban haszontalanul mellőzött, ezért „újnak tűnő” adatokra van szüksége.
Amikor a nagyhatalmak egymással fenekednek, akkor a kettőjük határán lévő kis népek állásfoglalásának mindkét nagyhatalom számára kiélezettek a tétjei. Egyrészt a saját törekvéseik kedvező igazságossági megmérettetése a harmadik nézőpontokon áll vagy bukik. Továbbá éppen ezért egy kis nép nem engedheti meg magának, hogy egy ráadásul vesztes háború után csakhamar rátörjön a győztes fél biztonságérzetére. Ez persze egy túl általános megfogalmazás. De végül a konkrét kulcs-személyek különféle válaszútjainak kiértékelésével a minden érintett fél számára elfogadható végső tanulság megalapozható, sőt, teljesen a helyére is tehető. Ha tehát példának okáért akár Nagy Imre, akár Maléter Pál egy svájci vagy finn mintára független Magyar Állam státuszára törekedett, esetleg egy jugoszláv mintájú önálló, hibrid kapitalista és szocialista berendezkedést célzott volna meg, valamint amennyiben ezt valóban markánsan és következetesen kommunikálták, akkor méltatlan halált haltak, ezért igazi mártírok. Ám amennyiben Magyarország erőforrásait át akarták csoportosítani a NATO erőforrásai alá, és azt azonnal szembe kívánták helyezni a Szovjetunióval, akkor ebben a példában már nem teszem tűzbe értük a kezemet. Itt és most hangsúlyozottan elvi példák gyakorlati tétjeit leltározom. Mivel ezekben a részletekben a kulisszák mögötti dolgok felől tájékozatlanok vagyunk, így egy dolgot még megtehetek e két magyar történelmi egyéniség (-és velük sok honfitársunk-) becsületéért. Nevezetesen, nem véletlenül hangsúlyoztam ki, hogy amennyiben markánsan és következetesen kommunikálták a NATO-ba való átigazolás fékjeit a folyamatok utóéletében: Azaz egy svájci ill. finn mintájú semlegesség határozott jövőképének a mintáját irányozták elő, akkor ez így egy máig fontos igazodási pont minden érintett fél számára. Ez esetben, egy gyors amnesztiában folytatódó minimális szabadságvesztés is sok lett volna a terhükre. Amennyiben, tehát ezek tekintetében egyetértés illetve rend és világosság uralkodott az akkori Magyar Kormányban, azaz nem akartak átigazolni a NATO-ba, ám valakik erre a kulcs-részletre vonatkozóan másképp tájékoztatták a Kremlt, na ez esetben viszont a mélyben lapuló szokásos trágyakavarások ingoványos felségterületén vagyunk. Na ez az a típusú félretájékoztatási lendület, amely Putyin személyén és praxisán immár egészen bizonyosan fennakadna. Ugyanis Keleten a tartósan helytálló tanulságok kikristályosodásának apropói mentén ketyegett az idő; – míg nálunk a szőnyeg alá minduntalan visszasöpört turpisságok fölötti sopánkodás, és a szőnyeg által ilyen-formán a plafonnak nekinyomott csillárról való kétségbeesett figyelemelterelés jegyében zajlott az idő. Ugyanakkor kénytelen vagyok tisztázatlanak kezelni, hogy az akkori Magyar Kormány mennyire kezelte elővigyázatosan ezeket a kényes, ezért rájuk nézve markáns kommunikációt követelő határvonalakat.
Azóta kiderült, hogy a NATO, noha önmagának nagy barátja, és köztük némely nemzet szintén nagy barátja egymásnak, de az ebből eredő pozitív és vonzó benyomást nem csak nem képes kiterjeszteni a magyar társadalomra, hanem ideje volna már beismerni, hogy ez soha nem is fog sikerülni! Ez hát 56 valódi és komplex tanulsága.
Továbbá egy valamiféle bekötött-szemű hamisan szentimentalisztikus rózsaszín ködbe burkolt idol nézőpontjából talán hősnek számít az, aki 30-80 fős ellenálló csoportok formájában tüzet nyit a látóhatárba belevesző tankoszlopra, valamint a látványos létszámbeli túlerőben közeledő teherautós és gyalogos menetoszlopokra. De valójában se katonai sem politikai értelemben nem hős.
Görgey azért volt hős, mert az ő matematikai tudása biztosan kiterjedt arra, hogy tudta a saját csapatainak a létszámát, és tudomásul vette a cári csapatok nyomasztó túlerejét. Valamint képzett katonaként tudta, hogy nincs az a hadicsel, illetve a saját terep adottságainak az a fajta kihasználhatósága, amely képes volna visszaegyensúlyozni ekkora hátrányos létszám-arányt.
1956-ból nagyon hiányzott Görgey katonai és diplomáciai bölcsessége. 56 őszének fegyveres hőseit azok becsapottsága okán viszont lehet és kell is gyászolni.
56 tanulságának külön érdekfeszítő háttere a hajdani 1849-es tanulság is.
Folyt. köv. 1949 viszonyai.
Szabó Tamás
