A Terjeszkedő Oroszország Történelmi Mítosza napjaink fejleményeinek tükrében
A történelmi Oroszország Fekete-tenger környéki katonai terjeszkedését még Nagy Péter cár indította el. Az Oszmán Török Birodalomtól hódított el területeket, de az „agresszív terjeszkedés mítoszával” ellentétben nekik voltak történelmi érveik a törökökkel szemben, éspedig:
A végső időszakában elgörögösödött uralkodói osztály által fémjelzett Kelet Római Császárság, közkeletűbb nevén Bizánc keresztény papsága hajtotta végre a sikeres vallási terjeszkedést a Birodalmukhoz nem tartozó keleti szláv közösségek felé
Az ortodox keresztény hit eme terjeszkedését az oroszok szívesen fogadták, és azt máig dédelgetik. Ám annak nyomában Bizánc egyéb manőverei terjeszkedésének már katonai következményei lettek. Lássuk csak :
Bizánc világi vezetése olyan botrányos etikai züllést produkált, amely rendesen beleütközött a keleti szláv lélekbe, és annak rendíthetetlen igazságérzetébe. Ezért az Orosz Birodalom már egyre gyakrabban katonai hadműveletekben volt Bizánccal szemben, ez utóbbi végnapjaiban. Ennek a harcai, és a harcok veszteségei képeztek etikai és érvelési alapot a törökökkel szembeni területi osztozkodás formájában. Ugyanis ha az oroszok által előzőleg katonailag alaposan meggyengített Bizánc számára a törökök adták meg a kegyelemdöfést, akkor az a minimum, hogy Bizánc összeomlásával szomszédossá vált két új nagyhatalomnak meg kellett osztoznia annak területén is. A krími tatárok pl. így kerültek török hódoltságból orosz hódoltságba. Ez egy elnyújtott történelmi folyamat, de az orosz vérnek a területekért csere-fedezetként való emlegetési politikája előtt a törökök némi késedelemmel ugyan, de tulajdonképpen meghajoltak.
A krónikákban szerepel egy borzalmasan nagy csata, amelyben a magyarok és az oroszok együtt harcoltak Bizánc ellen. A besenyők állítólag ebben a csatában pusztultak ki teljesen, méghozzá a magyarok, és vele az oroszok oldalán harcolva. Mivel annak az „egyesített hadtestnek” nagy volt a harctéri és szervezési tehetetlensége, ezért egyik oldal sem tudta olyan terepre csalni a csatát, amely neki kedvezett volna. Ezért a két hatalmas szemben-álló haderő nyílt terepen akaszkodott össze, és pontosan egyforma ütemben aprította egymást. Ez a helyzet az ókori és középkori hadvezérek tipikus réme volt. Az oroszok a hatalmas veszteségek láttán a maguk részéről szüneteltették a harcot. Logikus, hogy ha a besenyők volt a középszárny, az oroszok a balszárny és a magyarok a jobb szárny, akkora bal-szárny kihátrálása után védelem nélkül maradt középső szárny teljesen felmorzsolódott az ütközetben.
Ami a lényeg, hogy ez a csata annyira legyengítette a Kelet Római Csázárságot, hogy a törököknek már csak rá kellett „tüsszenteniük” Bizáncra, és máris vége volt a korábbi Birodalomnak. Oroszország ennek a hadi veszteségnek amolyan kvázi-szövetségesi számláját nyújtotta be a törököknek, értelemszerű területi követelések formájában, amelyeket aztán végül harcokban étvényesített. Utána az orosz-török viszonyt amolyan igazán udvarias kölcsönös gesztusok jelzik, és ez a sajátságos viszony máig kitart közöttük. Pl. Kun Miklós „kremlinolgus” egy dokumentumfilmben dolgozta fel a Budapesti Szovjet Nagykövetség II. Vh előtti időszakát. Ebben az előadásában kihangsúlyozza, hogy a korabeli szovjet nagykövet az egyéb budapesti nagykövetségek diplomatái közül egyedül a Török Nagykövetség diplomatáival tartott fenn baráti viszonyt. Pl. a magyar titkos-szolgálatnak jelentő egyik magyar követségi alkalmazott, amikor egyszer rányitotta a szovjet és török nagykövetre az ajtót, akkor azokat egy térkép fölé hajolva elnyújtott bizalmas beszélgetés közepén találta.
A „Terjeszkedő Oroszország Történelmi Mítoszához” Délen tehát ezek a részletek is hozzátartoznak.
Északon a területi terjeszkedés a Svéd királyok ellenében zajlott. Olyan területek fölött, amelyeket a Svéd Királyság „jegyzett”, katonailag őrzött, de érdemben soha nem népesítette be. A legelső parancsolat pedig úgy szól, hogy „Szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a Földet!” Ugyanez a felfogás nem kedves a szerbeknek Koszovóval kapcsolatban, de kedvez Oroszországnak a Krímre és Szentpétervárra vonatkozó konzekvens történelmi magatartására vonatkozóan. Az USA pedig csak annyit tehet, hogy elhallgat ezekben a témákban, de előtte bocsánatot kér Oroszországtól. Ugyanis angol telepesek Mexikótól béreltek területeket megművelésre. Később népszavazást tartottak, amely okán elcsatolták őket Mexikótól, és az USÁ-hoz csatolták azokat.. Ebből háború is lett, amelyet az USA nagyon gyorsan megnyert.
Nagy Péter cár Északon is és Délen is a tengeri kijáratokhoz ragaszkodott a hajózás fejlesztésének érdekében. Délen a Bizánccal szembeni „törökökkel közös” katonai ellenállás szükségszerű következményeivel, míg Északon Szentpétervár felépítésével, azaz a táj érdemi benépesítésével érvelt. A déli szereplők tulajdonképpen hamar, és tökéletesen feldolgozták az orosz terjeszkedés etikai konzekvenciáit egymás közt, de ugyanez a folyamat Északon megrekedt.
Oroszország Bizánc örökösének nyilvánította önmagát, vele a cárokat is a bizánci császárok utódainak fogta fel. Márpedig a Keleti és a Nyugati Egyház közötti szakadás közismerten a nyugati fél egyedüli hibájából következett be. Ez, pedig Északon is bonyolította az orosz terjeszkedés megítélését. Sztálin északi terjeszkedéséről, pedig tudni kell, hogy az I. Vh nagy állóháborúi után minden szereplő levonta azt a következtetést, hogy a támadó és kezdeményező félnél van az előny : Aki tehát sikeresen akar védekezni, az kénytelen támadni. Tehát az I. Vh-t követő ilyetén katonai „szakmai katarzis” nem csak a németeken, hanem az oroszokon is végigsöpört. Sztálin tehát ezért érezte úgy, hogy kénytelen Északon terjeszkedni. Ugyanakkor a nemrég nagy népszerűségre szert tett Oliver Stone sorozat is kiemeli azt a belátó idézetet Sztálin szájából, hogy tudniillik „A lengyelekre úgy passzolna a kommunizmus, mint tehénen a nyereg.”
Visszatérve Bizáncra, a NATO által erőszakosan berekesztett ciprusi görög-török viszály még mindig a görög Bizánc és az oszmán törökök közti történelmi reflexek miatt pattant ki, azok egy lezáratlan fejezete volt. A ‘Balkán’ és a ‘balkanizálódás’ szavak lesajnáló járulékos jelentése is mind Bizánc erkölcsi és gazdasági hanyatlásának a hozadékára vezethető vissza. Annak a Bizáncnak a rovására értelmezendő összefüggésekről van szó, amelynek a kegyelemdöfést az oroszok és a törökök két részletben adták meg.
Amikor a törökök szabad elvonulást adtak Konstantinápoly papi kasztjának, akkor ezek a papok Európa-szerte szétszéledtek, és ez az epizód az európai reneszánsz hiteles kiváltó okaként szerepel a mai történészek elemzéseiben. Gondolnivaló, hogy ha ezek a papok birtokolták az Ókor híres ún. Hermész vagy Énok Kulcsokat, és ezek erejéből nem tudtak odahaza reneszánszt csinálni, akkor milyen viszonyok uralkodhattak a késői Bizáncban. Nevezetesen, ha ezt a vívmányt Bizánc papjai csak külföldön tudták nyélbe ütni, de ott maradéktalanul mérhető haszonra váltották őket. Ez a tény egyúttal az oroszok javára zárja le azt a történelmi dilemmát is, hogy miközben a vallást Bizáncból fogadták el, közben és utána mégis katonailag felléptek ellene. Ugyanis a keleti emberek, ha szlávok, ha nem szlávok, egy-valamiben gyökeresen különböznek a nyugati népektől, illetve hasonlítanak egymásra : Amíg Nyugaton, azaz a Nyugat Római Császárságban ha Róma a terjeszkedés közben egymás ellen kijátszotta a népeket és népvezéreket, akkor ennek a terméke lett a Pax Romana, azaz a híres Római Békesség. Mert ott a folyamatos hadban állás volt a természetes. Ám ugyanez a politika Keleten előbb semmi más által ki-nemváltott csatározásokat, majd azok nyomában Bizánc elleni megcsömörlést eredményeztek. Róma tehát Keleten is és Nyugaton is ” csak önmagát adta”, ám a Nyugati és Keleti helyi lakosság közötti markáns különbségek teljesen másfajta eseményeket hoztak önmaguk nyomában. Ez a fajta, nevezetesen a Bizánccal szemben kimunkált speciális orosz önérzet, illetve a Keleti Kereszténységgel a Nyugati Térfél hibájából szakító, ezért háborúkat is előrevetítő Nyugat iránti orosz önérzet állott „fedezetként” Északon is; – ugyebár a tengeri kijáratok felé való terjeszkedés, valamint azok katonailag védhető környezetének kialakítási igyekezetei alatt.
Tehát a Krím hovatartozásának modernkori fejezeteivel, azok kielégítő közismertsége okán nem foglalkoztam. Viszont annak régebbi múltbéli fejezeteit, íme oroszbarát módon láttatom, illetve ebben a minőségében kínálom fel a Krímben érdekelt nemzetközi politikai reflexek „tulajdonosai” felé. Nevezetesen, hogy a történelembe csak belebarmolni lehet annak mélyreható ismerete nélkül.
Szabó Tamás
