A legutóbbi “direkt vonal”-on megkérdezték, hogy mit gondolok azukrán-orosz viszonyról. Azt válaszoltam, hogy az oroszok és ukránok egy nép — ketten egy egészet alkotnak. Ezeket a szavakat nem rövidtávú megfontolások vagy a jelenlegi politikai helyzet ihlették. Már többször hangot adtam ennek a gondolatnak: szilárd meggyőződésem. Ezért szükségesnek érzem hogy részletesen kifejtsem az álláspontomat, és, hogy a jelenlegi helyzetről is szóljak.
Először is, szeretném hangsúlyozni, hogy az a fal, amely az utóbbi években emelkedett Oroszország és Ukrajna közé, és amely több részre oszt egy történelmileg és lelkileg összetartozó egységet, szerintem, közös szerencsétlenségünk és tragédiánk. Először is ez a fal különböző időkben elkövetett hibáink következménye, de azon erőfeszítések eredménye is, amelyek egységünket aláásni próbálták. A képlet már régóta ismerős: oszd meg és uralkodj! Nincs itt semmi új. A “nemzeti kérdés” kihasználása arra, hogy az emberek között viszályt szítsanak, és hogy egy nép különböző részeit egymás ellen uszítsák.
Hogy a jelent jobban megértsük és hogy a jövőbe nézzünk, a történelmet kell először feldolgozzuk. Ebben a rövid írásban lehetetlen mindazt ami ezer év alatt történt mind felidézni. Ehelyett néhány kulcsfontosságú eseményre szeretnék koncentrálni, amelyre fontos emlékezni, mind Oroszországban, mind Ukrajnában.
Az oroszok, az ukránok, és a belaruszok mind a Kijevi Rusz leszármazottjai amely akkor Európa legnagyobb állama volt. A szláv és más törzseket — Ladogától Novgorodig, és Pszkovtól Kijevig és Csernigovig — összekapcsolta a nyelv (amelyet ma ó-orosznak hívunk), a gazdasági kapcsolatok, a Rurik dinasztia hercegeinek uralma, és — a Rusz kikeresztelkedése után — az ortodox hit. Szt. Vlagyimir, aki Novgorod hercege és Kijev nagyhercege is volt egyben, az ortodox kereszténységet választotta, és ez a tény máig is meghatározza egymáshoz való viszonyunkat.
A kijevi trónnak domináns pozíciója volt a Kijevi Ruszon belül, a kilencedik század óta. Az Elmúlt idők krónikája megörökítette Oleg próféta szavait Kijevről: “legyen Kijev minden orosz város szülőanyja”.
Később, mint ahogy az minden más akkori európai állammal történt, a Kijevi Rusz központi hatalma meggyengült, elkezdett bomlani az egység. Ugyanakkor mind a nemesség, mind a nép a Ruszt tekintették közös területüknek, más szóval a hazájuknak.
A széttöredezés felerősödött Batu Khan inváziója után, amikor rengeteg várost leromboltak, beleértve magát Kijevet. A Rusz északkeleti része az Arany Hordák uralma alá került, még ha korlátolt szuverenitást is élvezett. A déli és nyugati orosz területek nagy része a Litván Nagyfejeldelemség ellenőrzése alá került, amely a történelmi iratokban Litván-Orosz Nagyfejedelemségként is ismeretes.
A hercegek és “bojárok”, sokszor viszályban voltak egymással, de máskor szövetségeket is kötöttek. A Volini Bobrok vajda és Algirdasz litván nagyfejedelem fiai, Polotszki Andrej és Brjanszki Dmitrij,a moszkvai nagyfejedelem, Dmitrij Ivanovics mellett harcoltak a kulikovoi csatamezőn. Ugyanakkor Jogaila Litván Nagyfejedelem, Tver hercegnő fia, a katonáit szövetségre vezette Mamaijal. Ez csak néhány fejezet közös, és egyben összetett történelmünkből.
Ami a legfontosabb, hogy a keleti és a nyugati orosz területeken az emberek egy nyelvet beszéltek, és, hogy a vallásuk ortodox keresztény volt. A XV. század közepéig az egyház egységes maradt.
A történelem következő fejezete alatt mind a litván, mind az orosz Rusz lehetett volna a Kijevi Rusz konszolidációjának központja. A történelem úgy hozta, hogy Moszkva lett ez a központ, amely a régi orosz államiságot továbbvitte. A moszkvai hercegek — Alekszander Nyevszkij leszármazottjai — lerázták a külföldi igát, és elkezdték egyesíteni az orosz területeket.
A Litván Nagyfejedelemség területén más folyamatok mentek végbe. A XIV. században Litvánia uralkodó elitje áttért a Katolikus vallásra. A XVI században megalapították a Lengyel-Litván Uniót. A lengyel katolikus nemesség földhöz és privilégiumokhoz jutott a Rusz területén. Az 1596-os Breszti Unió előírása szerint a nyugati Orosz Ortodox klérus egy része elismerte a Pápát. A lengyelesítés és a latinosítás folyamata elkezdődött, az ortodox vallás visszaszorult.
Ebből következett, hogy a XVI. és a XVII. századokban a Dnyeper régióban az ortodox felszabadítási mozgalom megerősödött. Bohdan Hmelnickij hetman (vezér) élete hozta a változást. Támogatói autonómiáért küzdöttek a Lengyel-Litván Unión belül.
A Lengyel-Litván Unióhoz intézett 1649-es felhívásában Zaporizzsjai Szics követelte, hogy az orosz ortodox népesség jogait tartsák tiszteletben, és hogy a kijevi vajda legyen orosz vagy görög ortodox vallású, és hogy ne üldözzék tovább Isten egyházát. Ezeket a követeléseket semmibe vették.
Bohdan Hmelnickij felhívást intézett Moszkvához amelyet Zemszkij Szobor meg is hallgatott. 1653 Október 1-én az orosz állam legfelsőbb képviselő testülete úgy döntött, hogy megsegítik hittársaikat, patronálják őket. 1654 Januárjában a Perejaszlavi Tanács megerősítette ezt a döntést. Ezután Bohdan Kmelnyiszkij moszkvai követei városok tucatjait látogatták meg, beleértve Kijevet. A városok népei hűséget esküdtek az orosz cárnak. A Lublini Unió érvénybe iktatásakor ilyen nem történt.
[jnews_hero_13 hero_style=”jeg_hero_style_4″ include_post=”26714″]
1654-es levelében Bohdan Hmelnickij megköszönte Alekszej Mihajlovics cárnak, hogy “az egész Zaporizzsjei Sicset és a teljes orosz ortodox világot az erősen kézbe vette”. Ez azt jelentette, hogy a lengyel király és az orosz cár között a kozákok egy orosz ortodox népként definiálták magukat.
A hosszú háború alatt, mely Oroszország és a Lengyel-Litván Unió között dúlt, voltak olyan hetmanok, Bohdan Hmelnickij követői, akik leváltak Moszkváról, és olyan országok támogatását keresték mint Svédország, Lengyelország, vagy Törökország. A nép számára viszont ez egy felszabadulásért való küzdelem volt. A háború az 1667-es Andrusovi Fegyverszünettel ért véget. A Grzymułtowski Békeszerződés (az Örök Béke Szerződése) értelmében Oroszországhoz került Kijev, a Dnyeper folyó bal partján található területek, például a Poltava, Csernigov vagy Zaporizzsje régiók. Az itt élők újraegyesültek az Orosz Ortodox néppel. Ezeket a területeket szokás Malorussziának (Kis Oroszországnak) nevezni.
Az “Ukrajna” elnevezés leginkább az ó-orosz “okraina” (határ) szóból ered, és a XII. századtól fogva az írott források ebben az értelemben is használták. Az “ukrán” szó, az archívumok dokumentumai szerint, eredetileg a határőrökre utaltak.
A Dnyeper jobb partján, amely a Lengyel-Litván Unió alatt maradt, a régi rend visszaállt, és a szociális és vallási elnyomás növekedett. Ezzel ellentétben, a folyó bal partján elhelyezkedő területek, amelyek az egységes állam alá kerültek, gyors fejlődésnek indultak. A jobb partól tömegek költöztek át a bal partra. Támogatást kerestek azok között, akik ugyanazt a nyelvet beszélik, és ugyanazt a hitet gyakorolják.
A Nagy Északi Háború alatt, Svédország ellen, a malorossziai embereknek nem kellett választaniuk, hogy melyik oldalra állnak. A kozákoknak csak egy elenyésző része támogatta Mazepa felkelését. A nép tekintélyes része, rendtől és rangtól függetlenül, orosznak és ortodoxnak tekintették magukat.
A magas rangú kozák tisztek, akik nemesi családokból származtak, a politikai, diplomáciai, vagy katonai karrierjüket Oroszországban építették. A Kijev-Mohila Akadémia alumnuszai vezető szerepet töltöttek be az egyházi életben. Ez a Hetmanátusra is igaz volt — amely egy autonóm államforma volt egy különleges belső felépítéssel — és később az Orosz Birodalomra is. Kis-Oroszország sokat segített a nagy közös ország felépítésében ami az államiságot, a kultúrát, és a tudományt illeti. Részt vettek az Urál hegység, Szibéria, a Kaukázus és a Távol-Kelet felfedezésében és fejlesztésében. A Szovjet éra alatt gyakran ukrán származású emberek töltötték be az egységes állam legmagasabb posztjait is. Nyikita Kruscsev és Leonyid Brezsnyev, akiket a pártéletrajzuk erősen Ukrajnához köt, majdnem harminc évig vezették a Szovjetunió Kommunista Pártját.
[jnews_hero_13 hero_style=”jeg_hero_style_4″ include_post=”26593″]
A XVIII. század második felében az Oszmán Birodalom elleni háború után Oroszország bekebelezte Krímet és a Fekete Tengeri területeket, melyeket ma Novorosszijának is szoktak nevezni. A területeket minden orosz provinciából érkező emberek népesítették be. A Lengyel-Litván Unió feldarabolása után az Orosz Birodalom visszaszerezte a nyugati Ó-Orosz földeket, Galícia és a Kárpátalja kivételével, amelyek az Osztrák Birodalom — később Osztrák-Magyar Birodalom — részévé váltak.
A nyugati orosz területek egyesítése az egységes orosz állammal nem csupán a politikai és a diplomáciai döntések eredménye volt. Megalapozta az egységes hit, közös kulturális tradíciók, és — szeretném még egyszer hangsúlyozni — a nyelv hasonlósága. Már a XVII. század elején, Josyf Veljamin Rutszkij, aki a Görög-Katolikus Egyház hierarchiája volt, Rómába írt levele szerint Moszkovia népe a Lengyel-Litván Unióban élő oroszokat a testvéreiknek hívták, és az írott nyelvük teljesen azonos volt, a hétköznapi nyelvek között voltak jelentéktelen különbségek. Analógiaként Róma és Bergamo lakosainak nyelvjárásával hasonlította. Mint tudjuk, Róma és Bergamo Olaszország középső és északi részén fekszenek.
Az évszázados megosztottság, a külön államokban való lét, természetesen, vezetett nyelvi sajátosságokhoz, olykor helyi dialektusokhoz. A mindennapi nyelvek az irodalmi nyelvet gazdagították. Iván Kotljarevszkij, Grigorij Szkovoroda, vagy Tarasz Sevcsenkó komoly szerepet játszottak ebben. Az ő munkájuk közös kulturális örökségünk részét képezik. Tarasz Sevcsenkó költeményit ukránul írta, de prózai műveit főleg oroszul. Nyikolaj Gogol könyvei, aki egy orosz patrióta volt aki Poltavscsinában született, oroszul íródtak, de hemzsegnek a malorussziai közmondásoktól és népi motívumoktól. Hogy lehet ezt az örökséget elosztani Oroszország és Ukrajna között? Miért kéne így tenni?
Az Orosz Birodalom dél-nyugati részei, Malorosszija, Novorosszija, és Krím, mint etnikailag és vallásilag sokszínű entitások fejlődtek. krími tatárok, örmények, görögök, zsidók, karaiták, krimcsakok, bolgárok, lengyelek, szerbek, németek, és más népek éltek itt. Megőrizték a hitüket, tradícióikat, és szokásaikat.
Nem akarom dolgokat idealizálni sem. Tudjuk, hogy volt egy Valujev utasítás (1863) és az Emsz Ukáz (1876) amelyek korlátozták a vallásos, szociális és politikai szövegek publikálását és behozatalát ukrán nyelven. De itt fontos a történelmi kontextust is figyelembe venni. Ezeket a döntéseket bizonyos, Lengyelországban történt drámai események váltották ki, amelyek az “ukrán kérdést” a lengyel nemzeti
mozgalom érdekéinek megfelelően próbálták kihasználni. Hozzáteszem, a regényeket, ukrán verseket, és népdalokat továbbra is lehetett publikálni. Az Orosz Birodalmon, azaz a nagy orosz nemzeten belül a Kis-Oroszország kulturális identitása fejlődött, és ez az űj identitás összefogta Velikoruszt, Maloruszt, és Belaruszt.
Ugyanakkor, az ukrán nép, mint Oroszországtól különálló nemzet ideája táptalajra talált lengyel elit körökben, és valamennyire a Malorusz értelmisége köreiben is. Mivel erre történelmi alap nem volt — nem is lehetett — az egészet kitalált alapokra kellett helyezni, amelyek időnként olyan extrémek voltak, mint az az állítás, hogy az ukránok az igazi szlávok, és az oroszok, és a muszkoviták nem azok. Az ilyen típusú “hipotézisek” igen elterjedtek voltak az európai államok közötti rivalizáció során.
A XIX. sz. óta az Osztrák-Magyar hatalmi körök is rákaptak erre a narratívára, és felhasználták arra, hogy Galíciában kiegyensúlyozzák a lengyel nemzeti mozgalom térnyerését és az azzal rivalizáló pro-Muszkovita érzelmeket. Az első világháború alatt Bécs komoly szerepet játszott az úgynevezett Ukrán Sics Puskásgyalogos Légió létrehozásában. Azokat a galíciaiakat, akik az Ortodox Kereszténységgel és Oroszországgal való szimpatizáltak a thalerhofi vagy terezini koncentrációs táborokba zárták.
[jnews_hero_13 hero_style=”jeg_hero_style_4″ include_post=”26642″]
Az ezután következő események közül fontosak az egyes európai birodalmak összeomlásai, a polgárháború amely az egykori Orosz Birodalom területén tört ki, valamint a külföldi beavatkozások.
A Februári Forradalom után, 1917 Márciusában, felállt a Központi Rada Kijevben, azzal a szándékkal, hogy a legfelsőbb hatalmi szerv szerepét fogja betölteni. 1917 Novemberében kikiáltotta az Ukrán Népköztársaságot, mint Oroszország részét.
1917 Decemberében az Ukrán Népköztársaság képviselői Breszt-Litovszkba mentek, ahol Szovjet-Oroszország tárgyalt Németországgal és szövetségeseivel. 1918 Január 10-én az ukrán delegáció feje felolvasott egy iratot, amely Ukrajna függetlenségét deklarálta. Közvetlenül ezután a Központi Rada is kikiáltotta Ukrajna függetlenségét.
Ez a függetlenség nem tartott sokáig. Néhány hét múlva a Rada képviselői külön szerződést kötöttek Németországgal Ausztria-Magyarországgal. Ez a két ország akkoriban nagyon nehéz helyzetben volt, és szükségük volt az ukrán kenyérre és nyersanyagra. Hogy nagy mennyiségű nyersanyaghoz jussanak, engedélyt kaptak az Ukrán Népköztársaságtól arra, hogy katonákat és technikai személyzetet
küldhessenek. Ezt később ürügyként használták arra, hogy megszállhassák Ukrajnát.
Azok akik ma Ukrajnát külső erők kontrollja alá helyezték, jól tennék ha emlékeznének, hogy 1918-ban egy hasonló döntésnek fatálisak voltak a következményei az akkori ukrán rezsim számára. A megszálló erők segítségével a Központi Radát feloszlatták, Hetman Pavlo Szkoropadszkijt ültették a hatalmi székbe, és az Ukrán Népköztársaság helyére kikiáltották az Ukrán Államot, mely egy német bábállam volt.
1918 Novemberében, néhány Németországban és Ausztria-Magyarországon történt forradalmi eseményt követően, Pavlo Szkoropadszkij, aki elvesztette a német katonai támogatást, más irányba fordult. Kijelentette, hogy “Ukrajna vezető szerepet vállal egy Pán-Orosz Föderáció felállításában”. Ehelyett viszont újra rezsimváltás következett, most jött el az úgynevezett Direktorátus ideje.
1918 őszén ukrán nacionalisták kikiáltottál a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaságot és, 1919 Januárjában, deklarálták ezen ország egyesítését az Ukrán Népköztársasággal. 1919 Júliusában az ukrán erőket leverte a lengyel hadsereg és a Nyugat-Ukrajnai Népköztársaság lengyel uralom alá került.
1920 Áprilisában Symon Petliura (akit a mai Ukrajnában “hősként” állítanak be) titkos tárgyalásokat folytatott az Ukrán Népköztársaság Direktorátusának nevében, melyben feladta Galícia és Nyugat-Volhínia területeket, katonai támogatásért cserébe. 1920 Májusában Petliuriták törtek be Kijevbe lengyel katonai segítséggel. De nem maradtak sokáig. Már 1920 Novemberében, egy Lengyel-Szovjet békekötés után, Petliura katonái megadták magukat ugyanazon lengyel erőknek.
Az Ukrán Népköztársaság példája megmutatja, hogy a különböző kvázi-állam kezdeményezések amelyek az akkori, polgárháború által feldúlt Orosz Birodalom területét jellemezték, és az általános zűrzavar instabilitáshoz vezetett. A nacionalisták saját államokat akartak, míg a Fehér Oroszok az oszthatatlan Oroszországot támogatták. Sok olyan köztársaság, amelyet a bolsevikok állítottak fel, nem akartak különválni Oroszországtól. Ennek ellenére sok helyen a bolsevik pártvezetők, különböző okokból, kivezették őket Szovjet-Oroszországból.
1918 kezdetén a kikiáltották Donyeck-Krivoj-Rog Szovjet Köztársaságot, amely kérte az egyesítést Szovjet-Oroszországgal. Ez a kezdeményezés falba ütközött. Amikor Lenin találkozott a köztársaság vezetőivel, Lenin ragaszkodott hozzá, hogy Szovjet Ukrajna része legyenek. 1918 Március 15-én az Orosz Kommunista Párt Központi Bizottsága (a bolsevikok) elrendelték, hogy küldjenek delegáltakat az Ukrán Szovjetek Kongresszusába, a Donyeck medencéből is, és hogy állítsanak fel “egy ukrán kormányt” a kongresszus alatt. A Donyeck-Krivoj-Rog Szovjet Köztársaság területei Ukrajna dél-keleti részét képezték.
[jnews_hero_13 hero_style=”jeg_hero_style_4″ include_post=”26401″]
Az 1921-es Rigai Egyezmény alatt, amely az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság között jött létre, az egykori Orosz Birodalom nyugati területei Lengyelországhoz kerültek. A két világháború között a lengyel kormány egy aktív telepítésbe kezdett, hogy megváltoztassa a Keleti Határvidékek (a lengyel neve annak a területnek ami ma nyugat Ukrajna, nyugat Belarusz, és Litvánia bizonyos részei) etnikai arányait. A területeken kemény lengyelesítés folyt, a helyi kultúrákat és tradíciókat elfojtották. Később, a második világháború alatt, a radikális ukrán nacionalisták ezt használták ki ürügyként amikor terrorkampányt folytattak nem csak a lengyelek, hanem a zsidók és oroszok ellen.
1922-ben, amikor a Szovjetuniót felállították, amelynek az Ukrán Szocialista Köztársaság alapító tagja volt egy a bolsevik vezetők közötti heves vita után megvalósították Lenin tervét, felállítottak egy olyan federációt, amelyben a különböző köztársaságokat egyenlőnek kezelték. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének kikiáltásának szövege tartalmazta a köztársaságok unióbóli kiválási jogát, és később, 1924-ben, ez a jog a Szovjetunió Alkotmányába is belekerült. Ezáltal a szerzők az állam alapjaiba egy veszélyes időzített bombát helyeztek amely egyből felrobbant, ahogy a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető szerepe által garantált biztonsági mechanizmusok meggyengültek. A “szuverenitások parádéja” következett. 1991 December 8-án aláírták az úgynevezett Belovezs Egyezmény, amely felállította a Független Államok Közösségét, és deklarálta, hogy a “Szovjet Szocialist Köztársaságok Szövetsége, mint nemzetközi jogi fogalom és geopolitikai valóság többé nem létezik”. Egyébként Ukrajna az 1993-ban elfogadott FÁK chartát soha nem írta alá.
Az 1920-as és 30-as években a bolsevikok aktívan támogatták a “lokalizációs politikát”, amely az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságban az ukranizációt jelentette. E politika részeként, és a Szovjet hatalmi elit közötti konszenzusnak köszönhetően, Mikhail Grusevszkij, a Központi Rada egykori vezetője, és az ukrán nacionalizmus ideológusa, és aki egykor élvezte Ausztria-Magyarország támogatását, visszatért az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba, és a Tudományos Akadémia tagjává választották.
A lokalizációs politika jelentős szerepet játszott az ukrán kultúra, nyelv, és identitás megszilárdításában és fejlődésében. Ugyanakkor, az úgynevezett orosz nagyhatalmi sovinizmus elleni küzdelem ürügye alatt az ukranizációt gyakran olyan emberekre is ráerőltették akik magukat nem tekintették ukránnak. A szovjet nemzetpolitika állami szinten támogatást biztosított három különálló szláv nemzetnek: az orosznak, az ukránnak, és a belarusznak, ahelyett, hogy a nagy orosz nemzetnek tette volna ezt, amely három részre oszlik, Velikoruszokra, Maloruszokra, és Beloruszokra.
1939-ben a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége visszaszerezte azokat a területeket amelyeket korábban Lengyelország bekebelezett. Ezeknek egy nagy része lett Szovjet Ukrajna. 1940-ben az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság bekebelezte Besszaráiba egy részét és Bukovinát, amelyet 1918-ban Románia foglalt el. 1948-ban a Fekete tengeri Zmejnij-sziget (Kigyó-sziget) Ukrajna része lett. 1954-ben az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársasághoz tartozó Krímet is az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak adták, súlyosan megszegve ezzel az akkor hatályban lévő törvényeket.
Néhány szót ejtenék Kárpát-Ruténiáról is, amely Csehszlovákia része lett Ausztria-Magyarország felosztása után. Ezen a területen nagyrészt ruszinok éltek. Erről ma már kevésszer esik szó, de Kárpátalja szovjet felszabadítása után e terület Ortodox népességének kongresszusa arra szavazott, hogy Kárpát-Ruténia az Orosz Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság része legyen, vagy legyen egy külön köztársaság a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségén belül. Ezt a választást semmibe vették. 1945 nyarán megtörtént Kárpát-Ruténia történelmi újraegyesítése “az ősi anyafölddel, Ukrajnával”, ahogy azt akkor a Pravda írta.
Látható, hogy a modern Ukrajna teljesen a szovjet éra terméke. Tudjuk és emlékszünk jól, hogy nagy Ukrajna nagy részben a történelmi Oroszország területein alakult ki. Hogy erről megbizonyosodjunk, elég ránézni azon XVII. sz.-ban újraegyesült földek határaira és összehasonlítani ezeket az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságra amikor az kivált a Szovjetunióból.
A bolsevikok az oroszokat a szociális kísérleteik kiapadhatatlan forrásainak tekintették. Egy olyan világforradalomról álmodtak amely eltörölné az országhatárokat. Ezért voltak olyan nagylelkűek amikor határokat rajzoltak, vagy területeket ajándékoztak. Ma már nem fontos mi volt a bolsevikok ideológiai motivációja amikor országunkból darabokat vágtak le. Lehet vitatkozni a részleteken, a háttereken, a logisztikán amely e döntések mögött húzódott. De egy tény kristálytiszta: Oroszországtól raboltak.
Amikor ezen a cikken dolgoztam open-source dokumentumokat használtam, amik jól ismert tényeket tartalmaznak, nem használtam titkos forrásokat. A modern Ukrajna vezetői és azok külföldi “patrónusai” inkább semmibe veszik ezeket a tényeket. Viszont, egyetlen alkalmat sem hagynak ki, sem otthon, sem külföldön, hogy elítéljék “a Szovjet rezsim bűneit”. Ilyenkor olyan események listáját használják, amelyeknek semmi köze sem a Szovjet Kommunista Pártnak, sem a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének, pláne nem a modern Oroszországnak. Ugyanakkor senki nem tekinti bűnnek a bolsevikok törekvéseit, hogy Oroszország történelmi területeit elválasszák Oroszországtól. Tudjuk miért: mert Oroszország gyengítése erény rosszakaróink között.
A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségén belül a köztársaságok közötti határokat nem tekintette senki államhatároknak; nominális határok voltak, amelyek egy olyan országon belül léteztek, amely a föderatív jellege ellenére igen központosított volt. Ezt a Szovjetunió Kommunista Pártjának vezető szerepe garantálta. De 1991-ben ezek a területek, és ami fontosabb, az ott élő emberek, egy nap alatt egy másik országban találták magukat, úgy, hogy elkülönítették őket történelmi hazájuktól.
[jnews_hero_13 hero_style=”jeg_hero_style_4″ include_post=”26673″]
Mit lehet erről mondani? A dolgok változnak: az országok és közösségek nem képeznek kivételt. Arra is van példa, hogy egy nemzet egy adott része, a fejlődése során, különböző okok és történelmi körülmények eredményeképp, egyszer csak öntudatra ébred mint külön független nemzet. Ezzel mit kezdjünk? Csak egy válasz van: a tisztelet!
Saját államot akarsz alapítani: legyetek üdvözölve! De mik a játékszabályok? Hadd emlékezzek vissza az új Oroszország egyik prominens politikusának, Anatolij Szobcsaknak, Szentpétervár polgármesterének összefoglalójára. Ő mint jogi szakértő abban hitt, hogy minden döntésnek törvényesnek kell lennie. Ő így vélekedett: a Szovjetunió alapító köztársaságainak, amikor felbontották az 1922-es egyezményt, vissza kell térniük a Szovjetunióba való belépés előtti határaik közé. A Szovjet időkben történt területi gyarapodásaik most már tárgyalások alapjait képezik, mert a jogi alapjukat visszavonták.
Azaz, ha elmész, csak azt vidd magaddal, amit magaddal hoztál. Ezt nehéz lenne cáfolni. Még azt is hozzátenném, hogy a bolsevikok már a Szovjetunió előtt is elkezdték átrajzolni a határokat, és ezzel a területeket saját ízlésük szerint manipulálták, semmibe véve az emberek véleményét.
Az Orosz Föderáció elfogadta az új geopolitikai valóságot. Nem csak elfogadta, hanem segítette is Ukrajnát, hogy megálljon mint független ország. Az 1990-es években, azokban a nehéz időkben, sok támogatást nyújtottunk Ukrajnának. Bármilyen “politikai számolást” végez Ukrajna, a tény ez, hogy 1991-től 2003-ig Ukrajna megtakarítása 82 milliárd dollárnak felelt meg, míg jelenleg abba az 1.5 milliárd dollárba kapaszkodik amelyért az európai gáztranzitért kap. Ha Oroszország és Ukrajna között megmaradtak volna a gazdasági kapcsolatok, Ukrajna megtakarításai ma több tízmilliárd dollárokkal több lenne.
Ukrajna és Oroszország egy gazdasági rendszerként fejlődött évszázadokon át. Az az együttműködés ami harminc évvel ezelőtt állt fenn példaként szolgálhatna az Európai Unió számára. Természetes és egymást kiegészítő gazdasági partnerek vagyunk. Egy ilyen közeli viszony erősítheti a versenyképességet és potenciálját mindkét országnak.
A múltban Ukrajna komoly potenciállal rendelkezett, olyanokkal mint a gáz transzport rendszer, fejlett hajógyártás, repülőipar, rakétatervezés és más gépgyártás, továbbá ott működött több világszínvonalú tudományos és műszaki egyetem. Amikor Ukrajna kikiáltotta függetlenségét, a vezetők azt ígérték, hogy erre a hagyatékra alapozva, Ukrajna gazdasága vezetőszerephez jut, és az életszínvonal alapján Európa élvonalába fog tartozni.
Ma, az olyan hi-tech ipari óriások amelyek egykor Ukrajna büszkesége voltak, süllyedőben vannak. Az ipari termelés 42 százalékkal csökkent egy évtized alatt. Az ipar leépítésének mértéke, és az általános gazdasági visszaesés látható például Ukrajna áramtermelésében, amely harminc év alatt a felére csökkent. Végül, IMF jelentések szerint, 2019-ben, a koronavírus járvány kitörése előtt, Ukrajna egy főre eső GDP-je 4000 USD alá csökkent. Ez kevesebb mint az Albán Köztársaságé, a Moldovai Köztársaságé, vagy az el nem ismert Koszovó területé. Jelenleg Ukrajna Európa legszegényebb országa.
Kié ezért a felelősség? Az ukrán népé? Biztosan nem. Az ukrán vezetők voltak azok akik elpazarolták több generáció vívmányait. Tudjuk, hogy az ukrán emberek tehetségesek és sokat dolgoznak. Megvan a kitartásuk és határozottságuk ahhoz, hogy sikereket érjenek el. Ezek a tulajdonságuk, továbbá nyíltságuk, belülről fakadó optimizmusuk, és vendégszeretetük változatlan. Máig is több millió ukrán ember barátságos és kedves érzelmekkel visel Oroszország iránt, ahogy mi is Ukrajna iránt.
2014-ig egyezmények és közös kezdeményesek százai segítették elő a gazdasági, üzleti, és kulturális kapcsolatok fejlődését, valamint, hogy együtt kezeljünk bizonyos szociális és környezetvédelmi problémákat. Ezek érezhető előnyöket hoztak mind az orosz mind az ukrán embereknek. Ez a legfontosabb. Eddig a pontig minden, és ezt hangsúlyozom, minden ukrán vezetővel gyümölcsöző kapcsolatunk volt.
A 2014-es kijevi események után, azzal a feladattal bíztam meg az orosz kormányt, hogy derítsék fel azokat a lehetőségeket, amik lehetővé teszik, hogy megőrizzük gazdasági kapcsolatainkat a megfelelő minisztériumokon és ügynökségeken keresztül. A baj az, hogy ez a szándék máig sem kölcsönös. Ennek ellenére Oroszország máig Ukrajna első három kereskedelmi partnerei között van, és ukránok százezrei jönnek Oroszországba dolgozni. Akik ezt teszik barátságos fogadtatásban és támogatásban részesülnek. Ilyen egy “agresszor állam”.
[jnews_hero_13 hero_style=”jeg_hero_style_4″ include_post=”26430″]
Amikor a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége összeomlott, sok orosz és ukrán ember úgy gondolta, hogy a közös kulturális, spirituális, és gazdasági kapcsolatok ezt túlélik, ahogy a népeink mély egysége. Az események viszont, először fokozatosan, aztán jóval gyorsabban, teljesen más irányt vettek.
Lényegében az ukrán uralkodó elit országuk függetlenségét azzal igazolták, hogy letagadták a múltat, kivéve a határkérdéseket. Mítoszokat kreáltak, átírták a történelmet, kitörölték azokat a dolgokat amelyek összekötöttek minket, és arra az időszakra, amikor Ukrajna az Orosz Birodalom vagy a Szovjetunió része volt, megszállásként utalnak. A közös tragédiából, az 1930-as években történt kollektivizációból és éhínségből az ukrán nép ellen elkövetett népirtás lett.
A radikálisok és a neo-nácik egyre arcátlanabbul fejezték ki ambícióikat. Támogatását élvezték a hivatalos kormányelitnek és a helyi oligarcháknak, akik kirabolták az ukrán népet, és a lopott pénzüket nyugati bankokban tartották. Hogy vagyonukat megtartsák, készek voltak eladni a hazájukat. Ehhez hozzáadódik az állami intézmények következetes hatástalansága, és egy idegen geopolitikai akarat által túszul ejtett beállítottság.
Emlékszem, hogy az USA és az EU már jóval 2014 előtt Ukrajnát szisztematikusan és következetesen nyomás alá helyezték, hogy korlátozza Oroszországgal való gazdasági együttműködését. Mint Ukrajna legnagyobb kereskedelmi partnere, azt javasoltuk, hogy ezeket a kérdéseket egy Ukrajna-Oroszország-EU közötti kollaboratív formátumban tárgyaljuk meg. De minden alkalommal azt mondták nekünk, hogy Oroszországnak ehhez semmi köze, és az adott kérdés csak az EU-ra és Ukrajnára tartozik. De facto, a nyugati országok visszautasították az Oroszország által intézett párbeszédre való felhívásokat.
Lépésről lépésre, Ukrajna egy olyan geopolitikai játék közepén találta magát, amelynek a célja az volt, hogy Ukrajna legyen inkább egy ék Európa és Oroszország között, egyfajta ugródeszka Oroszország ellen. Elkerülhetetlen volt, hogy előálljon egy olyan helyzet amelyben nem volt elég azt mondani, hogy “Ukrajna nem Oroszország”. Ehelyett jött az “orosz-ellenesség”, amit mi soha nem fogunk elfogadni.
Eme törekvés szószólói az egykori lengyel-osztrák ideológusok aknamunkájából indultak ki, melynek célja egy “Moszkva-ellenes Oroszország” kreációja volt. Nehogy bárki elhiggye, hogy itt az ukrán nemzet érdekéről lenne szó. A Lengyel-Litván Uniónak nem volt soha szüksége az ukrán kultúrára, sem a kozák autonómiára. Az Osztrák-Magyar monarchia idején az orosz történelmi területeket kegyetlenül kizsákmányolták, és ezek voltak a legszegényebb területek. A náciknak, akiket segítettek olyan kollaborátorok mint az OUN-UPA, nem volt szükségük Ukrajnára, csak élettérre, és szláva rabszolgákra az ária uralkodóknak.
Az ukrán emberek érdekei 2014 Februárjában sem számítottak. A legitim elégedetlenséget, amit a mélyülő társadalmi és gazdasági problémák, tévedések, következetlen intézkedések okoztak, cinikusan kihasználták. A nyugati országok beavatkoztak Ukrajna belügyeibe, és egy puccsot támogattak. A radikális nacionalista mozgalmak látták el a faltörő kos szerepét. A szlogenjeik, ideológiájuk, és agresszív russzofóbiájuk ma már Ukrajna állami politikájához tartoznak.
Mindenami összekötött, ma támadás alatt van. Először is, az orosz nyelv. Hadd emlékeztessek rá, hogy a “Majdan” kormány először a nyelvtörvényen próbált változtatni. Ezután következett a “hatalom megtisztítása” törvény, egy olyan oktatási törvény, amely az orosz nyelvet száműzte a teljes oktatásból.
Legutóbb, ez év Májusában, e jelenlegi elnök egy “őshonos népekkel” kapcsolatos törvényt terjesztett a Rada elé. Ez a törvény csak olyan népeket ismert el őshonosnak, amelyek olyan etnikai kisebbségeket alkotnak, amelyeknek nincs anyaállamuk Ukrajnán kívül. A törvény átment. A széthúzás új magvait vetették el. És ez egy olyan országban történik amely, mint már említettem, igen komplex területi, nemzeti, és nyelvi összetételét, valamint kialakulásának történelmét tekintve.
Lehetséges érv a következő: ha egyetlen nagy nemzetről van szó, egy háromtagú nemzetről, akkor miért fontos, hogy minek tartják magukat az egyes emberek — oroszoknak, ukránoknak, vagy belaruszoknak. Ezzel teljese mértékben egyetértek. Különösen mert a nemzetiség meghatározása, különösen a vegyes családok esetében, minden egyén személyes joga, mindenki szabadon választhat.
De a tény az, hogy Ukrajna mai helyzete teljesen más, mert itt egy erőszakos identitásváltásról van szó. A legaljasabb dolog az egészben az, hogy az Ukrajnában élő oroszokat arra kényszerítik, hogy tagadják meg a gyökereiket, őseik generációit, és hogy azt higgyék, hogy Oroszország az ellenségük. Nem túlzás azt mondani, hogy az erőszakos asszimiláció útja, egy olyan etnikailag homogén ukrán állam felállítása, amely agresszív Oroszországgal szemben, összehasonlítható a tömegpusztító fegyverek ellenünk való bevetésével. Az ukránok és oroszok eme erőszakos és mesterséges megosztása miatt az orosz emberek aránya százezrekkel vagy milliókkal csökkenhet.
Spirituális egységünk is támadás alatt van. Ahogy az a Litván Nagyhercegség alatt történt, ma is egy új egyházat alapítottak. A szekuláris hatalom, amely nem is rejti véka alá a szándékát, beavatkozott az egyházi életbe, szakadást okoztak, templomokat koboztak el, és papokat és szerzeteseket vertek meg. Elutasítják, ég azt a kiterjedt autonómiát is, amelyet az Ukrán Ortodox Egyház élvez, miközben fenntartja a spirituális egységét a Moszkvai Patriarchátussal. Közösségünk eme prominens és századokra visszanyúló szimbólumát mindenáron le akarják rombolni.
Szerintem szükség van arra, hogy Ukrajna az ENSZ-ben következetesen szavazzon a nácizmus magasztalása ellen. Jelenleg is előfordulnak, a helyi karhatalom védelme alatt, olyan felvonulások és fáklyás menetek amelyek az SS egység háborús bűnöseit éltetik. Mazepa mindenkit elárult, Petliura a lengyel támogatást ukrán területekkel hálálta meg, és Bandera, aki a nácikkal kollaborált, hősökként vannak nyilvántartva. E jelenlegi hatalom mindent megtesz, hogy a fiatal generációk emlékezetéből kiradírozzák az igazi patriótákat és győzteseket, amelyek mindig Ukrajna büszkeségei voltak.
Azoknak az ukránoknak akik a Vörös Hadseregben küzdöttek, a partizán egységekben, a Nagy Honvédő Háború tényleg egy honvédő háború volt, ők a hazájukat védték, nagy anyaföldjüket. Kétezer ilyen katonát tüntettek ki a Szovjetunió Hőse érdemrenddel. Köztük a legendás pilóta, Ivan Kozsedub, a bátor mesterlövész, Ogyessza és Szevasztopol védelmezője, Ludmila Pavlicsenko, és a kitűnő gerillaparancsnok Szidor Kovpak. Ez a leküzdhetetlen generáció küzdött, ezek az emberek az életüket adták a jövőnkért, értünk. Ezt elfelejteni annyi, mint elárulni nagyapáinkat, apáinkat és anyáinkat.
Az anti-orosz projektet ukránok milliói utasították vissza. Krím népe és Szevasztopol polgárai választottak. És a délkeleti területeken élők is megpróbálták megvédeni álláspontjukat. Ennek ellenére mindegyiküket, beleértve a gyerekeket, szeparatistáknak és terroristáknak bélyegezték. Etnikai tisztogatással fenyegették őket. A Donyeck és Luganszk lakosai fegyvert fogtak, hogy megvédjék hazájukat, nyelvüket és életüket. Volt más választásuk az ukrán városokban történt zavargások, és a 2014 Május 2-i ogyesszai tragédia után, ahol ukrán neonácik élve égettek el embereket, egy új Katynt csináltak? Bandera követői készek voltak ugyanilyen merényleteket elkövetni Krímben, Szevasztopolban, Donyeckben és Luganszkban. Még ma sem adták fel az ilyen terveiket. Várják az idejüket. De az idejük nem fog jönni.
A puccs és az utána következő hatalmi intézkedések egy új konfrontációt, egy polgárháborút provokáltak ki. Az ENSZ emberjogi megbízottja szerint a donbasszi konfliktus áldozatainak száma meghaladja a 13000-et. Köztük idősek és gyerekek. Ezek pótolhatatlan veszteségek.
Oroszország mindent megtett, hogy a testvérháború ne történjen meg. A Minszki Egyezmény célja a Donbasz konfliktus békés rendezése volt. Meggyőződésem, hogy még mindig nincs más alternatíva. Még senki nem vonta a Minszki intézkedéseket vagy a Normandiai formátum idevágó állításait támogató aláírását vissza. Senki nem kezdeményezte az ENSz Biztonsági Tanácsának 2015 Február 17-ei határozatát.
Hivatalos tárgyalások során, különösen, ha a nyugati partnerek visszafogják Ukrajnát, Ukrajna “teljes betartásról” beszél a Minszki Egyezménnyel kapcsolatban, de valójában a politikájuk az, hogy az egyezmény “elfogadhatatlan”. Soha nem tárgyalnak a Donbassz különleges státuszáról vagy az ott élő emberek biztonságáról. Inkább kiaknázzák a “külső agresszió áldozatának” imázsát, és russzofóbiát keltenek. Véres provokációkat szerveznek a Donbasszban. Röviden, a külső patrónusok és főnökök figyelmét keresik.
Úgy tűnik, és én ezt egyre inkább így látom, Kijevnek nincs szüksége a Donbasszra. Miért? Először is mert az ott élők soha nem fogják elfogadni azt a rendet amit rájuk próbáltak erőszakolni blokádok és fenyegetések által. Másodszor, mert a Minszk-1 és Minszk-2 egyezmények, amelyek egy valós lehetőséget nyújtanak ahhoz, hogy Ukrajna területi egységét azáltal visszaállítsák, hogy Ukrajna megegyezik a Luganszki és Donyecki Népköztársaságokkal úgy, hogy ebben Oroszország, Németország, és Franciaország közvetít, ellentmond az
orosz-ellenes projekt teljes logikájának. Az orosz-ellenes projekt fenntartásához szükséges egy belső és egy külső ellenség képének fenntartása. Hozzáteszem, ehhez a nyugati hatalmak védelmet nyújtanak, és egyben irányítják is.
Ez az ami igazán történik. Először is, az ukrán társadalomban a félelem atmoszféráját szítják, agresszív retorikával, neo-nácikkal, és az ország militarizálásával. Ezzel együtt nem csak a teljes függetlenség hiányának vagyunk szemtanúi, hanem az egyenes külföldi kontrollnak is, beleértve az ukrán karhatalom, biztonsági szolgálatok, és a hadsereg külföldi tanácsadók általi ellenőrzését, Ukrajna területének katonai “fejlesztését”, valamint a NATO infrastruktúra bevetését. Nem véletlen, hogy az előbb említett méltánytalan törvény az “őslakos nemzetekkel” kapcsolatban csak egy nagyszabású ukrajnai NATO hadgyakorlat védelme alatt valósulhatott meg.
A fentiek, továbbá, álcázzák azt a tényt, hogy közben Ukrajna gazdasági függetlenségét teljesen felszámolják, és természeti kincseit kizsákmányolják. A mezőgazdasági termőföldek eladása nincs messze, és nem tudni kik fogják felvásárolni. Időnként Ukrajna részesül pénzügy támogatásokban, kölcsönök formájában, de mindig olyan feltételek szerint, amelyek a nyugati cégek érdekeinek kedveznek. Ki fogja a felhalmozott adósságot visszafizetni? Úgy látszik, ez nem csak a mai ukrán generáció feladata lesz, de a gyerekeiké, unokáiké, és dédunokáiké is.
Az Oroszország-ellenes projekt nyugati forgatókönyvírói úgy állították fel az ukrán politikai rendszert, hogy a parlament tagjai és a miniszterek változhatnak, de az Oroszországtól való elkülönülés és az Oroszországgal szembeni ellenségesség maradnak. A béke volt a jelenlegi államelnök kampányszlogenje. Ezért választották meg. Az ígéretek hazugságokká váltak. Semmi se változott. Bizonyos dolgokban Ukrajna, azon belül a Donbassz helyzete rosszabbodott.
Az orosz-ellenes projektben nincs helye egy szuverén Ukrajnának, sem azoknak az erőknek, akik Ukrajna igazi függetlenségét próbálják megvédeni. Azok akik az ukrán társadalmon belüli megbékélést, a párbeszédet, vagy a jelenlegi helyzetből való kiutat keresik, egyből megkapják a “pro-orosz” ügynök címkét.
Sok ukrajnai embernek az Oroszország-ellenes projekt egyszerűen elfogadhatatlan. Több millió ilyen ember van. De ők nem jutnak szóhoz. Ők elvesztették a törvényes lehetőségeket, hogy megvédjék álláspontjukat. Megfélemlítik és elnémítják őket. Nem csak üldözik őket meggyőződésük és a kimondott szavak, vagy véleményük nyílt kinyilatkoztatása miatt, de meg is ölik őket. És ezeket a gyilkosokat nem bünteti senki.
Ma Ukrajnában a “jó” patrióta az, aki utálja Oroszországot. A teljes ukrán államiságot erre az ideára szándékozzák felépíteni. Az utálat és a méreg, ahogy azt a világtörténelem többször bizonyította, nem igazi alap a szuverenitáshoz, tele van kockázattal és sötét következményekkel.
Az Oroszország-ellenes projekt fortélyai mind világosak számunkra. Soha nem fogjuk megengedni hogy a történelmi területeinket és a hozzánk közel élő embereket Oroszország ellen felhasználják. És azoknak, akik ezzel próbálkoznak, azt szeretném mondani, hogy ezzel a saját országukat fogják lerombolni.
A jelenlegi ukrán vezetés a nyugati modellt állítja be ideálisnak. Példák erre, ahogy Németország és Ausztria, vagy Kanada és az USA hogy élnek egymás mellett. Az etnikai arányok, a kultúra hasonlóak, a nyelvek ugyanazok, és szuverén államok maradnak akik a saját érdekeiket és a saját külpolitikájukat követik. De ez nem tartja vissza őket a közeli integrációtól. Határaik ma már sokszor átlátszóak. Amikor állampolgárok átkelnek rajtuk otthon érzik magukat. Családokat alapítanak, üzletelnek. Ugyanez igaz ukránok millióira, akik Oroszországban élnek. Mi őket nagyon közelinek tekintjük.
Oroszország nyílt a párbeszédre Ukrajnával, készek vagyunk a legösszetettebb kérdésekről tárgyalni. De fontos megértenünk, hogy a partnerünk a saját nemzeti érdekeit védi, és nem valaki másét kiszolgálja, és nem szerszám valaki más kezében egy ellenünk való harcban.
Tiszteletben tartjuk Ukrajna nyelvét és tradícióit. Tiszteletben tartjuk Ukrajna törekvéseit hogy országuk szabad, biztonságos, és gazdag legyen.
Bízom benne, hogy Ukrajna igazi szuverenitása csak egy Oroszországgal való partneri viszony keretein belül lehetséges. Spirituális, emberi, és civilizációs kötelékeink évszázadokra mennek vissza, közös forrásokból erednek, és a közös kihívások, vívmányok és győzelmek erősítik őket. Testvériségünk apákról fiúkra szállt. Benne van modern Oroszország és Ukrajna nemzeteinek szívében és emlékezetében, a vérben amik családaink millióit egyesítik. Együtt mindig erősebbek és sikeresebbek voltunk, és mindig erősebbek és sikeresebbek leszünk. Mi egy nép vagyunk.
Lehet, hogy egyesek ma ezeket a szavakat ellenszenvvel fogadják. Több értelmezés létezik. De sok ember meg fog hallgatni. És azt mondom: Oroszország soha nem lesz ukrán-ellenes. Az, hogy Ukrajna mi lesz, erről döntsenek Ukrajna állampolgárai .
