Putyin mondta nem is olyan túl rég, hogy „Az Új Világrend Szíriából fog elindulni.” Most úgy tűnik, hogy vagy Ukrajnából fog elindulni, vagy Ukrajna a folyamat következő lépcsőfoka Szíria után. Na ezt az „Új Világrendet” ne tévesszük szem elől, hátha ez lesz a gyógyír a békefolyamatokat megelőző sajnálatos fejleményekre.
Az ún. Régi Világrendben a szocializmus és a kapitalizmus küzdenek egymással. Mindkettő szeretné önmagát versenyúszónak vagy gátfutónak ábrázolni, a versenytársát, pedig egy ökölvívónak, de nem a ringben, hanem nevezetesen a medencében vagy a futópályán. Azaz olyan „sportolóknak”, akik durván szerepet tévesztenek, közben, pedig az egyik cselgáncsosként viselkedik, de a másikra akarja átlőcsölni ennek a hátrányos megítélésnek a látszatát. A még régebbi Világrend kincses-tárában ott van Andorra, amelyik elunta, hogy hol Franciaország, hol Spanyolország vallja a magáénak a várost, és önálló államnak kiáltotta ki magát. Rövidesen jönnek a hasonló példák is, de egyelőre előbbre veszem a színvallást : Nem titkolom, hogy az Ukrajnai fejlemények számára kívánok olyan történelmi összehasonlítási alapokat „szállítani”, amelyek hiánya azok szégyenére válik, akik ebben a szükségszerű tudomásulvételben le vannak maradva.
Ha tehát „Európát akarunk exportálni” Ukrajnába, akkor legyünk már teljes-körűek! Ne azt exportáljuk, ami itt is csak egy rozsdás bili, és annak tartalma! Ugyanis éppen a mini-államok szabad létrejötte folytatódott a szélesebb európai tájegységek egyfajta konföderalizmusában. Ez a páneurópai eszmeiség közvetlen és valódi előzménye. Helyesebb volna Európát konföderációban felfogni, és tálalni, semmint Uniónak nevezni. Tehát az EU-ból való önkéntes kilépés és erőszakoskodó kilökdösési fenyegetések helyett az elnevezést kell megváltoztatni Európai Konföderációra, és az együtt-maradás gyümölcs-termő víziói számára ebből az alapból kiindulva kell életképes törvénykezést építeni, az alapoktól újjá építeni.
Térjünk vissza azokra a történelmi precedensekre, amelyek etikailag valóban export-képesek :
Ott van Luxemburg, amely tulajdonképpen francia lévén elunta a Németalföldön erőszakosan „vendégeskedő” franciák Európa-szerte hátrányos megítélését, és bizonyos korlátozott sikerek jegyében önálló arculatot talált ki szűkebb önnön-magának, amely mögül igyekezett Svájcra hasonlítani. Luxemburg tulajdonképpen az eleve 3-nemzetiségű (-francia, holland, német-) Belgium vámmentes övezete. Ott van Európa kincsei közt, illetve a korábbi Világrend kincsestárában Lichtenstein, Monaco, San Marino, és világszerte a sok mini-állam, amelyek létrejötte és önállóságuk elismerésének széles támogatottsága olyan történelmi korokban fogant meg, amelyekre akkoriban éppen ráfért némi lekötelező és tekintélyt parancsoló kommunikáció, amely időben meg is érkezett oda. Ezeknek a városállamoknak illetve mini-hercegségeknek az arisztokratái hozták is az ehhez szükséges színvonalat. Ha ez a hitelesen européer stílus akarna terjeszkedni Ukrajna felé, akkor annak senki sem állna ellen Keleten. Még a Kreml is egy sajátságos fajta bajban lenne, mert nehéz volna ennek a szellemi kincses-vékának az ellenében önálló kezdeményezési trendeket felvonultatnia. Ám valójában az a helyzet, hogy egyre inkább a Kreml gyakorolja ezeket a szellemi kuriózumokat, csak éppen nem „européer konföderalizmusnak” hívja. De azért még valamit jól csinál, ez teljesen nyilvánvaló. Eme állítás jegyében rövidesen rátérek a csecsen példa áttekintésére.
A Nyugat hatalmas lemaradásban van a Kelet megértésében, különösen az oroszországi sajátosságok helyes értelmezésében. Éppen ezért érdemes kapaszkodónak és kiemelt összehasonlítási alapnak használni az ezen főleg európai mini-államokat hajdan létrehozó fejlett kommunikációs trendeket. Amelyek, mint fentebb említettem, lekötelező és tekintély-parancsoló referenciákat hoztak létre a Kontinens nyugati felén. Ám ez olyan régen volt, hogy nem vesszük észre, hogy ugyanezek a referenciák a keleti térfélen is megismétlődtek. Ott van Csecsenföld példája. Putyin és Kadirov egyenlő arányban osztoztak meg egymás közt Jelcin és a szovjet légierő-tábornokból lett csecsen „népfelkelő” Dudajev által hátrahagyott terhes örökségen, és egy olyan új fejezetet nyitottak ebből az apropóból, amelyhez közel hajolni ugyanolyan szellemi kuriózum illetve élmény, mint Andorra, vagy az eleve is vonzó példát nyújtani képes Svájcon belüli még kisebb Lichtenstein hercegség egzisztenciája. Ezt az öntudatos intellektuális jelenséget a politológia számára a föderalizmus illetve esetleg a konföderalizmus szavakkal lehet emészthetővé tenni; – vagy éppen így verni hidat a keleti és nyugati referenciák letisztult értelmezése közé.
Egy nagyobb térség „egységes” politikai konglomerátumából nem a szembehelyezkedés céljából kiváló (-vagy inkább önállósodó-) kisebb egység nem csak gazdagítani tudja az egész térség sokszínűségét, hanem erről még időben meg is tudja győzni a saját mindenkori környezetét, és utólag sem okoz csalódást. Ez a föderalizmus lényege, és ez az Új Világrend alapja. Mivel a generációk fölött álló szellemi csúcs-teljesítményről van benne szó, így Kijev is egyet tehet : Meghajol előtte.
Ha ezt egy Csecsenföld és lakossága, illetve a Kreml meg tudta egymás iránt tenni, és ez tartósan kiállja az idők próbáját, akkor elég nagy baj, hogy mostanság ugyanebben a fajta tudatosságban éppen az az Európa van lemaradásban, és éppen az az Európa akarja Keletre exportálni a saját szellemi csúcsteljesítményi hagyományainak az ellenkezőjét, amelyik Európa, pedig eredetileg hamarabb tudta felmutatni ezeket a nagyszerű és békés történelmi referenciákat. De ne siránkozzunk! Inkább dicsérjük fennhangon ezeket a referenciákat minden Időkben és minden Égtájon, valamint méltassuk azok szellemi csúcs-teljesítményeit illetve nyilvánvaló párhuzamait. Ezzel az a Nyugat is megőrizheti a számára szükséges méltóságot, amelybe kapaszkodva végül mégsem kell összerogynia a Kelet felemelkedése előtt.
A Kreml és a BRICS számára is a „Vámunió” kifejezés helyett a „Vám-Konföderáció” elnevezés hozhat gördülékenyebb megvalósulást önmaga nyomában. Ha a Kreml hamarabb lépi meg ezt a szemléletváltást, illetve kifejezésbeli progressziót, akkor a leckéztetés iránya végkép megfordul.
Az eggyel régebbi, és a még újabb Világrendek közt tehát hidakat kell építeni, szellemi és tudatossági hidakat, amelyek az emberek szűk sávba szoruló időérzékelését, az ún. idő-klausztrofóbiát újabban immár tekintélyt parancsoló és lekötelező gesztusok iránti fogékonyságba menekítik át. Ehhez az ideálhoz ma Putyin látszik a legközelebbinek, de még neki is rá kellhet erősítenie ezekre a kvalitásaira, mert újabban akkora sötétség borult a Nyugati Féltekére.
Egy biztos : A küszöbön álló Világrend ismételt felkonferálásába lehet célszerű egyre több energiát fektetni.
Gorbacsovnak nem Reagen, hanem Roosevelt vagy Kennedy lett volna az ideális (-az időben „párthuzamos”-) partnere ebben a mindenkori törekvésben. Roosevelt egészsége ezeknek a különbségeknek a stressz-vonzataiba roppant bele, azaz őt szelídebb módszerekkel ölték meg, mint később Kennedy-t.
Putyinnak nincs ilyen megfelelő súlyú kortárs nyugati partnere. Ha lenne, akkor a háttérből gondoskodnának a „súlyos tévedés” korrigálásáról. . . . , ahogy szokta. . . .
Reagen megígérte Gorbacsovnak, hogy ha lesz bátorsága leépíteni a Varsói Szerződést és a Szovjetuniót, akkor a Nyugat nem fogja a „megüresedő” térségeket a zsarolás eszközeivel betelepíteni. A Nyugat látványosan elmulasztotta betartani ezt az ígéretét.
Fontos tudnivaló a „kremliánus” állam-vezetői kultúra és a mindenkori nyugati államvezetői kultúra közt észrevenni a következő markáns különbséget : Nevezetesen, hogy amíg a Kremlben egy vezetőváltás után mindig kínosan ügyeltek a korábbi vezetés által megkötött egyezmények jogfolytonosságának zavartalanságára, addig Nyugatról minden egyes „demokratikus” vezetőváltást ugyanennek a kötött pályán mozgó kremliánus etikus klisének az ellenkezője szerint gyakoroltak.
Truman, aki Roosevelt alelnökéből lett elnök Roosevelt halála után a maradék ciklusra, rögtön azzal kezdte a pályafutását, hogy határozottan értésére adta Molotovnak és Sztálinnak, hogy a Roosevelttel kötött megállapodások őt nem kötik. (-Forrás: Oliver Stone: Amerika elhallgatott történelme.-) Szinte minden egyes amerikai elnökváltás ugyanezzel a klisével terhelte a Kreml és a Fehér Ház viszonyát, habár ezek a „csikicsuki kvázi-pálfordulások” legfeljebb nem voltak az időben annyira szorosak, mint Truman esetében és idejében. Ezenközben Moszkva folyamatosan a megkötött egyezmények iránti átfogó nemzetközi hűség mint csúcs-szempont illetve kötelező elv őrlángját törekedett megóvni a hurrikánok elől, hogy az, ki ne aludjon. Az ENSZ is ugyanezt lett volna hivatott biztosítani.
Az Új Világrendnek mindenképpen a része kell, hogy legyen az arra az összefüggésre fordított tudatosság, hogy a Világban romló viszonyok okozói a színfalak mögött eluralkodó inszinuáció és korrupció voltak illetve lehetnek, és nem a semmibe kapaszkodó mákony-permetező állítások „törvényszerű összefüggései”. Ha pedig még keservesebb és kártékonyabb referenciák dagadnak elő a semmiből, akkor is nem a jelentéktelen fővárosokból valóknak kell elképzelnünk ezeket a mögöttes kártékony áramlatokat, illetve fejleményeket.
Joggal feltételezhetjük, hogy az európai fővárosok kényszeredett kurzus-igazodásait, illetve mostanában központosított Brüsszel analóg NATO-hoz hű „szükségszerű” hivatkozásait is a Wall Street-ről a szőnyegek alatt széthömpölygő kék-galléros korrupció tartja fenn. Ugyanezt fűszerezi Párizs, illetve Brüsszel hasonló kontinentális és interkontinentális célirányos korrupciós praxisa is. Különben milyen más ésszerű magyarázatot találunk arra, hogy mindenki békét akar, mégis egyre gyakoribbak a harci cselekmények és egyre mocskosabbak azok kísérő fejezetei.
De az Új Világrend ne törődjön ezzel, mert ez csak kölcsönös időrablást és bárgyú önkéntes energia-pocsékolást jelent illetve eredményez. Ha a Mélyen Tesztelt és Magasan Tisztelt Nyugat nem talál időben magára, nem fejezi be a saját szellemi kincseinek a véka alatti rejtegetését, és azoktól messzire elvonatkoztatott kliséinek erőltetett exportját, akkor a volt KGST és a VSZ szinte minden hajdani szereplője, valamint velük együtt az egész Harmadik Világ kiszámíthatóan egyesülni fog a BRICS lobogója alatt. Ez csak idő kérdése.
Szabó Tamás
