Gorbacsov egészsége megrendült. Ez pótolhatatlan apropó, hogy áttekintsük az ő személyes hatását a Világtörténelemre.
A szovjet csúcsvezetőket mindig úgy választották meg, hogy az egészségi okokból távozni készülő vezető saját maga lobbizott az utódjául őáltala kiszemelt jelölt érdekében. Lenin óta ez volt a legitim gyakorlat. Ám az illető személyt utólag a Központi Bizottságnak is meg kellett szavaznia. Érdekes módon ezt a lobbizást némely esetben csak egy közbeeső másik jelölt utáni ciklusban sikerült érvényesítenie a felülről kiszemelt utódoknak. Gorbacsovért eredetileg Andropov lobbizott, míg Csernyenkóért Brezsnyev, de ezek az előbbi nevek már csak egy második ciklusban tudtak érvényesülni.
Brezsnyev a II. Vh. alatt politikai tiszt volt, ugyanúgy, mint Hruscsov. A szovjet vezetők valójában a saját hazai ügyeiken kívül meglepően sokat törődtek a nagyhatalmaknak az egész Világra vonatkozó hatásaival, és a torzító kockázatok sakkban tartásával. Ez a jelenség szinte a látenciából juttatott több fontos tényezőt is a világpolitikába. Például Andropov, a KGB csúcsvezetőből lett államelnök (-vagy ahogy akkoriban mondták, a Központi Bizottság Főtitkára-). Ez a fejlemény a szovjet titkos-szolgálatoknak arra a markáns doktrínájára támaszkodva illetve hivatkozva történhetett meg, hogy a nyugati kollégáikkal ellentétben soha nem a látszatok piszkos eszközökkel való manipulácóit választották, ha dilemma előtt álltak. Ezzel elérték, hogy amikor egy eredetileg titkos KGB műveleti ciklust utólag akárhány év után feloldoztak az államtitok státusza alól, akkor soha sem az derült ki, mint a nyugati kollégák esetében, amely utóbbiak rendre piszkos eszközökkel dolgoztak. A KGB-s Andropovot tehát az a fajta szovjet-orosz felfogás juttatta a hatalomba, hogy egy ekkora méretű és népességű országnak, mint a Szovjetunió, mindig kiemelten kell törődnie a Világtörténelem egészével is, nem csak a saját ügyeivel illetve szűkebb érdekeivel. Ez a szemlélet tehát Andropov választóvonalán megtörte az ugyan egyre kevésbé, de a saját figyelmüket mégis-csak a II. Vh-n felejtett csúcsvezetők hegemóniáját, ugyebár a Központi Bizottságban. Így fogant meg az a sorrend, hogy Brezsnyev után csak a második vezető lehetett az általa pártfogolt Csernyenko, ugyebár a „közbeékelődő” Andropov miatt, aki budapesti szovjet nagykövetből lett közbeeső állomások után a KGB vezetője. Andropovot Csernyenko követte, akiért eredetileg Brezsnyev lobbizott, és végül Csernyenkót követte Gorbacsov, akiért Andropov lobbizott. Ez az egész „kibontakozási” sorrend az orosz csúcsvezetők rugalmas kompromisszum-készségének sehol máshol nem ismert hagyományait indikálja illetve dicséri.
Gorbacsov működési preferenciáit illetve egész doktrínáját két fő tényező motiválta: Az egyik, hogy Brezsnyev és Csernyenko alatt a Szovjetunió gyakorlatilag fülledt és stagnáló éveit élte, és ezzel már végképp kezdeni kellett valamit. Gorbacsov ennek a kockázatait helyesen mérte fel, tehát folytatta Andropov reformjait. Gorbacsov másik fő választott motivációja az a törődés volt, amelyet fentebb említettem: Nevezetesen a nagyhatalmaktól kiinduló, és az egész Világ fejlődését terhelő, torzító kockázatok szovjet-illetőségű felszámolási ambíciói illetve ennek felelősségi buzgósága. Gorbacsov ebben is lemaradásokat látott, és ennek jegyében határozta meg a saját vezetői doktrínáját. Egyszerűen fogalmazva a Múlt helyett a Jövőre helyezte át a figyelem súlypontját.
Meg merem kockáztatni, hogy Putyin mai sikereinek egy bizonyos nehezen meghatározható, és egyelőre senki által kellően ki nem értékelt hányadát valójában Gorbacsov alapozta meg és készítette elő. Ugyanis a közös elem Putyin és a Gorbacsovot pártfogoló Andropov között a KGB, illetve annak is az a fajta működése, nevezetesen amely azt a doktrínát követte, hogy nem bonyolódik bele és semmiképpen nem is csábul el a problémák piszkos kezelésének sajátságos módszertana felé. Méghozzá még „a hasonló a hasonlót gyógyítja alapon” sem! Ma Putyin hívei egyre inkább azt várják tőle, hogy ez utóbbi elv követésében kezdjen már el végre felzárkózni a Nyugathoz. . . ! Ha megtenné, akkor is nyilvánvalóan másodiknak tenné. Nagy különbség ebben a műfajban elsőnek lenni, vagy csak másodiknak . . Tehát ma is nagyon érdekfeszítő határoló vonalon toporog az egész Emberiség . . .
Gorbacsov megítélése odahaza ellentmondásos, sőt, inkább hátrányos, mint előnyös. Ez annak köszönhető, hogy a maga részéről hiába ellenezte a Szovjetunió széthullását, amikor ezt egy őrajta is túllépni törekvő hazai türelmetlen közhangulat által már alaposan meggyengített pozícióban illetve időszakban tette. (-Gorbacsovot máig tisztázatlan hátterű belső obstrukcióval gyengítették. Csernobil is Gorbacsov alatt robbant fel. Méghozzá egy olyan ritka időpontban, amikor annak radioaktív füstjét Nyugatra vitte a szél, miközben Európa egész térségében a Golf Áramlat miatt ÉNY-ról DK-re tart az uralkodó szélirány.-)
Gorbacsov a saját majdani és esetleges utódjául Jelcint, az akkori moszkvai polgármestert szemelte ki, de aztán vele is vitákba bonyolódott, ráadásul nyilvánosan is. Nem késhegyre-menő vitákat kell elképzelnünk, hiszen Gorbacsovot Jelcin hozta ki a házi őrizetből. Abból a házi őrizetből, amely annak a lépésnek volt a visszahatása, hogy eredetileg Gorbacsov helyezte a katonai felső-vezetés egy részét házi őrizetbe. (-Egészen pontosan Gorbacsovot egy vidéki útjáról nem engedték haza Moszkvába, csak azzal a meghagyással, hogy Moszkvában vállalnia kell egy átmeneti házi őrizetet, illetve választhatja a vidéken maradást is.-) Ez volt az a kettős fejlemény, amely az orosz csúcs-vezetésben utólag még magasabbra tornászta fel azt a rugalmas kompromisszumkészséget, amelynek a nemzetközi összehasonlításban eleve is kivételes szintjét feljebb már méltattam. A Nyugat történelme csupa háború és polgárháború. Ehhez képest a kozák Pugacsov Katalin cárnő alatti lázadásán és a Miklós cár lemondatását követő rövid polgárháborún kívül alig van egy-két olyan belviszály az orosz történelemben, amelyet nem azonnal, hanem néhány napos esetleg hetes késéssel zártak volna le sikeresen egy társadalmi kompromisszummal. Ez a titka annak, hogy az oroszok tényleg sokan vannak, mert nem pazarolták a saját vérüket és egymásét úgy, ahogy ez Ny.-Európában volt szokásban.
Ugyan Nyugaton kevesen tudják, de ezeknek a Gorbacsov-korabeli katonai vezetőknek az egyike utólag polgári pert nyert Jelcin ellen. (-Név szerint Varennyikov marsall, aki anno századosként a Vörös Téren a győzelmi dísz-szemlén hajigálta a német csapatzászlókat a lovon ülő Rokosszovszkíj és Zsukov marsallok lábai elé.-) Ez a polgári peres ítélet Gorbacsovot szimbolikusan legalább annyira terhelte, mint az éppen regnáló Jelcint, amely utóbbinak ez a momentum adta meg azt a végső löketet, hogy a saját utódját gyorsan megtalálja és annak a pártfogolását is megkezdje. Ennek a fejleményi vonulatnak a végeredménye lett Putyin. Ám ebben a hivatkozott fejleményi vonulatban Gorbacsov jelentősége pótolhatatlan. Gorbacsovot a hatalmának végnapjaiban tehát nagy-horderejű dilemmák nyomasztották.
{sl_advpoll id=’1′ width=’250′ center=’1′ title=’Szavazzon!’}
Az a klisé egy gyakran ismétlődő gyenge pontja az uralkodóknak, hogy ha a reá zúduló problémáknak csak egy részét tudja megoldani, akkor az avatatlan közvélemény egy része azt hiszi, hogy azt a fennmaradó részt az illető uralkodó „csinálja”. Erre a klisére aztán nagy aknamunkát lehet felépíteni. Már ahol . . .
Ám annyit mindenképpen le kell szögeznünk Gorbacsov hazai ellentmondásos közmegítélésének az ellensúlyozásaképpen, hogy a brezsnyevi és csernyenkói idők társadalmát a mai orosz közvélemény biztosan nem sírja vissza Putyinhoz képest. Gorbacsov alatt ez a visszasírási összkép még ellentmondásos volt, ami csak mára tisztult le végleg: Méghozzá tulajdonképpen Gorbacsov megítélésének a javára.
Gondoljunk bele, hogy a II. Vh után minden egyes újabb utód-váltási lobbizás mind a mai napig egyre „civilebb” irányba mutat. A KGB-s Andropov Gorbcsov személyében egy mezőgazdasági specialistából lett, szinte „ismeretlen” központi bizottsági tagot pártfogolt a saját utódjaként. A szintén KGB-s gyökerű Putyin a fiatal, szentpétervári (-maximálisan civil-) jogász Medvegyevet választja saját utódjául. Ezt a jelenséget úgy is hívhatjuk, hogy „A béke-buzgóság külön-bejáratú bátorsága”. Felmerül hát a kérdés, hogy ugyan melyik Térfél akar konzekvensen háborút!!?!!
Oliver Stone „Amerika elhallgatott történelme” c. dokumentumfilm-sorozatában méltatja Sztálint, és túlzás nélkül magasztalja Gorbacsovot. Igaza is van, amennyiben valóban tényeken alapul ez a meglepő megnyilatkozása. Ebből a filmből tudhatjuk, hogy Gorbacsov a Világbékét bebiztosítani igyekvő levelekkel bombázta amerikai kollégáját, Ronald Reagent. Reagen anno közepes tehetségű színészként Hollywood legnagyobb kommunistaellenes besúgója volt. Politikussá nőve nagy leckét jelenthetett a számra, hogy egy őnála is nyilvánvalóan nagyobb-formátumú politikust nem a saját amerikai közege izzadta ki magából . . .
Gorbacsov a hivatkozott levelekben az Emberiség merész látnoki jövőképe felé törekedett motiválni az amerikai kollégáját. Az egyik sikertelen leszerelési csúcstalálkozóról távozva Gorbacsov a lépcsők aljáról akarta visszahívni Reagent a díszterembe, hogy fáradjanak vissza együtt és írják alá mégis azt a nyavalyás leszerelési egyezményt, mint az erre irányuló tárgyalás-sorozatok soron következő állomását. Ekkor Reagen nem tehetett mást, mint nyíltan megvallotta, hogy ő odahaza nem tudná azt elfogadtatni. (-Magyarul, akárhol van a macska, mindenképpen túlcincogják őt az egerek.-) Ebben a feszültségben, annak egy nem sokkal későbbi fejezetében egy moszkvai amerika-kutató azt mondta egy washingtoni szovjet-kutató kollégájának, hogy „Most jól kibabrálunk veletek, mert ellenség nélkül hagyunk benneteket.” Nagyon érdekes, hogy ez a Reagen ugyanúgy Alzheimer kórban élte le az életének utolsó éveit, mint Gorbacsov másik nagy állandó tárgyalópartnere, Thatcher. Reagen nem ismerte meg a feleségét, Nancy-t, míg Thatcher egyedül a saját, addigra rég halott férjére emlékezett, és őt hívogatta át a szomszéd szobából a viszonylag „tiszta” pillanataiban. Gorbacsov túlélte őket, és tiszta szellemmel ígérte meg, hogy ő a maga részéről küzdeni fog az életért.
Gorbacsov alatt a szovjet szellemi elit azzal élcelődött, hogy Thatcher szerelmes Gorbacsovba, holott a „Vas-lady” viszonya a saját férjével hitelesen példaértékű volt. Mindenesetre Gorbacsov nagyon tudott hatni rá, és ezt nem is akarta eltitkolni.
Lehet, hogy Gorbacsov látszólag elhanyagolt néhány hazai problémát, de ezalatt a Nyugatot és a Keletet egyformán szembesítette a saját hiányosságaikkal, illetve ellentmondásaival. Két kortárs nyugati nagyság is Alzheimerbe süppedt a Gorbacsovtól nyert intenzív szellemi impulzusok hatása miatt. Pontosabban ezen gorbacsovi „működés” és a számukra szokásos hazai impulzusok kettő tüze közti őrlődés logikus vélelme az, ami ezt a speciális stresszt segíthet megérteni, amely két kiemelt tárgyalópartner esetében is lám, Alzheimer kórhoz vezetett. Ugyanakkor Gorbacsov saját keleti térfelén minden probléma jelentéktelen véráldozatok árán végül happy-end-be fordult. Ebben az egy tekintetben Gorbacsov egy olyan formátumú illetve horderejű szellemóriás, aki nagyságrendekkel fölötte van annak a képzeletbeli nyugati versenytársának, akit esetleg csak nagyítóval lehetne megtalálni, ugyebár a Gorbacsovval való összehasonlítás céljára.
Ezt a nagy-lélegzetű élményt pontosan érzékelte a kortárs nyugati közvélemény. Gorbacsov apropójából tanulta meg a Világ, hogy lám, egy orosz embert is lehet szeretni. Ez a jelenség illetve apropó sok fogyatékosságot lecsillapított a Nyugati Féltekén.
Csepregi Éva dalt énekelt Gorbacsovról. Egy poroszosan Gorbatschoff-nak aposztrofált német vodkát dobtak a piacra, illetve szenteltek a tiszteletének.
Az egész életműve a mélyben lappangó, az általános haladás útjába gátakat vetni képes jelenségek szelíd és kíméletes felszínre segítéséről szólt. Ezeknek a mélyből a felszínre segített „tételeknek” csak egy kis részével volt ideje és lehetősége elbánni.
A külföldi béke-misszióinak egyetlen valódi „válasza” volt a Nyugati Térfélről, és ez német Matthias Rust. Nevezetesen, aki éppen a Szovjet Határőrség Napán a Cessnájával leszállt a Vörös Tér közelében egy hídra, majd a térhez közelebb gurulva, a motort leállítva, kiszállt, és ugyanazzal a Világbéke iránti lelkesedéssel (-annak egyfajta válaszával-) fűtve elegyedett szóba a moszkvaiakkal, amely kezdeményezést ugyebár Gorbacsov vitt el Nyugatra a Kremlből. (-Rust a saját vallomása illetve emlékiratai szerint az ihletet annak a rejkjaviki díszteremnek a személyes felkeresésekor nyerte, ahová Gorbacsov nem tudta visszahívni Reagent az aláírásra.-)
Rudolf Hesst, a Spandau utolsó foglyát kész volt kegyelemben részesíteni, és életének utolsó hónapjaira, esetleg 1-2 évére a családjához hazaengedni. Ám az angolok ezt megvétózták, és végül szintén angol térfélről odatörleszkedett látszat-helyeztek kíséretében Hess végül „természetes” halált halt. Hess, Hitler helyettese, személyi titkárságának vezetője, Hitler bukott sör-puccs utáni hajdani cellatársa, azaz első számú bizalmasa még a Szovjetunió megtámadása előtt repült át Angliába. Tette ezt azzal a céllal, hogy személyesen fürkéssze ki, illetve segítse a felszínre egy, a németek számára kiélezetten érdekfeszítő kulcs-adatot. Nevezetesen, hogy érnek-e valamennyit azok a diplomáciai „értesülések”, hogy ha Hitler megtámadja a Szovjetuniót, akkor a Brit Birodalom valóban beszáll-e a németek oldalán Sztálin ellen? Ahogy ezt a titkos diplomáciai értesülések ugyebár sugalmazták.
A harasztok zörögtek, a madarak csiviteltek, végül Churchill a nagy dilemma súlya alatt előbb kikérte Roosevelt véleményét, aki Sztálin javára döntött. Sztálin ennek a dilemma-tehernek minden mozzanatáról pontosan értesült a titkos-szolgálata által, akik becsületét időközben Hitler az egekbe röpítette Sztálin megítélésében az által, hogy minden látszat ellenére mégis valóban támadott . . .
Ha Hess kiszabadul, és Albert Speerhez hasonlóan a sajtó markába kerül, akkor ez az adat a mindenkori kortárs brit vezetés terhére értve egy kiélezetten kényes adalék bombájaként robbanhatott volna a II. Vh történelmére vonatkozóan: Nevezetesen, hogy Hitlert Londonból beetették, és ezért mert nekimenni a Szovjetunónak. Sőt, ezt a hitegetést egy bizonyos ideig még tudták is folytatni a háború első időszakában, ugyebár Hitler és Sztálin rovására, illetve a német nép és a szovjetunió népei terhére. Felmerül a kérdés, hogy az angolok meddig tudták tartani ezt a kétségbeesett profizmussal lebegtetett látszatot, amely reménybe Hitler titokban kapaszkodott. Nos, a válasz ugyanolyan logikus, mint a kérdés is, illetve maga az egész felvetés: Nagyjából az első W-1 ill W-2 rakéta Londonra irányításáig. Avagy Hitler immár így üzent Londonba, hogy ha Churchillel nem tud megfoganni ez a szovjetellenes koalíciós klisé, akkor Churchill nélkül történjen az meg!?!
Ez a bizonyosság gyakorlatilag egy Oroszország javára esedékes brit háborús kárpótlás esedékességének bombájaként fog felrobbanni, legkésőbb a Bibliai Ítéletkor.
Nos, ezt a Titkot Gorbacsov segítette a felszínre, nevezetesen a dolog logikai menetrendjében még várakozó, utolsó kettő mozzanat kikényszerítésével. Ugyebár az első mozzanat, hogy Hess angol nyomásra kapott indokolatlanul súlyos büntetést, nevezetesen tényleges életfogytiglant. Ugyan miért . . . ? A második mozzanat, hogy az angolok vétózták meg Gorbacsov kezdeményezését, hogy az idős Hesst engedjék haza a családjához. Ugyan miért nem engedték? A harmadik mozzanat, hogy az a két „gondozó”, akik Hess „természetes” halálának napja előtt nem sokkal felbukkantak, majd pedig utána ugyanilyen gyorsan el is tűntek, azok véletlenül sem franciák vagy amerikaiak, vagy éppen oroszok voltak: HANEM PONT ANGOLOK!
Ha eddig nem volt szokásban, akkor ideje, hogy világszerte szokásba vezessük és iktassuk azt az egyébként ős-orosz felfogást, tudniillik, hogy „Nem elég egy bűncselekményt nem-elkövetni, hanem annak látszatától is messze, méghozzá minél messzibbre kell tudni maradni”. Sztálin úgynevezett áldozatai éppen ez ellen az elv ellen vétettek. Mi magyarok is osztjuk ezt a felfogást, csak sajnos nem vagyunk olyan erősek, mint Sztálin. Továbbá, ha Gorbacsov véletlenül magyarnak születik, akkor a kontraszelekció végtermékeként ma maximum egy külső-WC-s szükséglakásban élne, és üvegezésből (-üveg-palackok szedésből és bolti beváltásából-) tartaná fenn magát.
Előfordulhat, hogy bizonyos arányban valódi ártatlanok is áldozatul estek Sztálin felfogásának. Ám ami ott akkor zajlott, az legalább nem egy olyan világot termelt ki önmaga nyomában történelmi hagyatékként, amelyben az alávaló emberek nem csak uralkodnak a jó-szándékú többségen, hanem még tizedelik is őket. A háttérben, pedig büszkén kacagnak a saját „vívmányaikon”, és kívülről pedig az öntömjénezés pozitív fogadtatását várják el. Igen, EZ A NYUGAT! Az a Nyugat, amely pont akkor veszítette el az Egyetemes Etikára hivatkozó Szellemi Világháborút, amikor éppen azt hitte, hogy megnyerte.
Gorbacsov a kortársa volt a hozzá hasonlóan rendkívüli formátumú Lengyel Pápának. Ez a momentum a Kelet és Nyugat konvergenciájának egy olyan speciális jó-reményét vetítette elő, amit nem mindenki nézett tétlenül a háttérben. Ugyanis a Pápa elleni merényletbe utólag Ali Agca állítólagos bulgár háttere okán a KGB-t is belemagyarázták. Ám a fentebb már elemzett, a látszatokhoz való keleti és nyugati viszony olyannyira gyökeresen más, hogy ez a malőr pont Gorbacsov regnálása alatt egy merőben képtelen nyugati vád az oroszok terhére. Ugyanis Gorbacsovnak minden jó nyugati tárgyalópartner kapóra jött és még több ilyen partner még jobban kapóra jöhetett volna a saját ismert célkitűzéseihez.
Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a Páneurópai Piknik keretében megtörtént határnyitás, amelynek dicsőségét Horn Gyula egy média-hekkelési sorozatban „szólította magához”, azt valójában Pozsgai Imre vezényelte le, és Gorbacsov célirányos pártfogolása alatt tette.
Ha Gorbacsov egyszer tényleg meghal, én a magam részéről őszintén fogom gyászolni. Gyanítom, hogy nem leszek egyedül . . .
Gorbacsov élt! Gorbacsov él! Gorbacsov élni fog!
Szabó Tamás
