Mi Nagy-Britannia érdeke Ukrajnában? Miért szállítunk fegyvereket és felszerelést abba az országba, annak ellenére, hogy a nemzeti költségvetésünk a végletekig ki van feszítve, és a saját fegyveres erőink évek óta ki vannak fogyva a pénzből, emberekből és felszerelésből? – írja Peter Hitchens a Daily Mailben megjelent cikkében.
Ha valóban nyitott társadalom lennénk, akkor ezt a kérdést bizonyára állandóan fel kellene tenni. De nem így van. Ezért teszem fel most, amikor az ukrajnai háború azzal fenyeget, hogy egész Európát lángra lobbantja, és máris közelebb kerültünk a tényleges nukleáris háborúhoz, mint valaha.
Brit hazafiként kérdezem, akinek mindenekelőtt „e birodalom biztonsága, becsülete és jóléte” a legfőbb gondja.
Nem bújnék ki egy szükséges harc elől, és nem hagynék cserben egy szövetségest,
De miért szítjuk ezt a háborút ahelyett, hogy megpróbálnánk békét teremteni?
Valaha ez egy teljesen normális brit nézet lett volna.
Margaret Thatcher egyáltalán nem volt oda az ukrán nacionalizmusért.
1990. június 9-én Thatcher asszony (akkor még hatalmon) Kijevben az akkori ukrán tartományi gyűlés előtt beszélt.
Élénken elhárított egy kérdést, amely a brit nagykövetség megnyitására vonatkozott a városban. Ez – magyarázta – ugyanolyan valószínű, mintha Nagy-Britannia nagykövetséget nyitna Kaliforniában vagy Québecben.
Látom, hogy megpróbál belekeverni a politikájába!” – szidta a kérdezőt, majd hozzátette: „Nagykövetségek csak olyan országoknak vannak, amelyek teljes jogú nemzeti státusszal rendelkeznek.”
Ezért nagyköveti diplomáciai kapcsolataink vannak a Szovjetunióval, az Egyesült Államokkal, Kanadával, Ausztráliával.
‘Nincsenek nagykövetségei Kaliforniának, Québecnek, Ausztrália államainak’.
Valamikor régen az amerikaiak is kimaradtak volna ebből.
1991. augusztus 1-jén George H. W. Bush elnök elmondott egy beszédet, amelyet később gúnyosan (az amerikai sólymok körében) „A kijevi csirke beszéde” néven emlegettek.
Bush nem volt oda a független Ukrajnáért. Azt mondta az akkor még szovjet bábparlamentnek: „Azért jöttem ide, hogy elmondjam önöknek: Támogatjuk a demokráciáért és a gazdasági reformokért folytatott küzdelmet ebben a nagyszerű országban.
Moszkvában felvázoltam a megközelítésünket. Támogatni fogjuk azokat, akik a központban és a köztársaságokban a szabadságra, a demokráciára és a gazdasági szabadságra törekednek – mondta.
De amikor azt a kifejezést használta, hogy „ez a nagy ország”, akkor a Szovjetunióról beszélt, nem pedig Ukrajnáról.
Elvárta (és akarta), hogy a Szovjetunió továbbra is létezzen. Látogatása során nem volt hajlandó találkozni az ukrán függetlenségért harcolókkal.
Miután dicsérte Mihail Gorbacsov szovjet vezető reformjait, óva intett a függetlenségtől.
Amit a nyugati demokráciák akartak, az a régi Szovjetunió megreformált, szabad változata volt.
Soha nem számítottak a nacionalizmus robbanására a térségben, és nem is számoltak vele, és nem is nagyon tetszett nekik, ahogyan ez kinézett. Csak miután a Szovjetunió 1991-ben darabokra hullott, vált az elképzelhetetlenből megállíthatatlanná.
De az amerikai politikában néhányan tovább akartak nyomulni. Attól tartottak, hogy Oroszország egy napon újra felemelkedik és kihívja az amerikai hatalmat.
Paul Wolfowitz, aki az iraki katasztrófa egyik szerzője is volt, már 1992-ben, jóval azelőtt, hogy Vlagyimir Putyinról bárki is hallott volna, Oroszország lekicsinyítésére és megalázására irányuló politikát határozott meg.
Miközben ez a Pentagonban és másutt is támogatókra talált, sokan mások, a hidegháborús veterán, „briliáns” diplomatától George Kennanig és a cinikus diplomácia nagymesteréig, Henry Kissingerig, ellenezték az ebből következő NATO-bővítési politikát.
Kennan 1998-ban (amikor Putyin még ismeretlen politikus volt) prófétai módon azt mondta:
„Azt hiszem, ez egy új hidegháború kezdete”.
Figyelmeztetett: „Úgy gondolom, hogy az oroszok fokozatosan elég kedvezőtlenül fognak reagálni, és ez kihatással lesz a politikájukra. Szerintem ez egy tragikus hiba”.
Azt mondta, hogy ez sértés volt Oroszország akkori kezdődő demokratái számára, és így érvelt: „Hátat fordítunk azoknak az embereknek, akik a történelem legnagyobb vér-nélküli forradalmát vezették a szovjet rezsim eltávolítása érdekében”. És így is lett.
Jelentős orosz liberálisok, mint például Jegor Gajdar, könyörögtek befolyásos nyugati barátaiknak, hogy támadják meg a NATO bővítési politikáját.
De a fegyvergyártásban sok pénz van, és a háborús politika folytatásával sok hírnevet lehet szerezni, így hát a NATO tovább haladt, egyre gyorsabban, és közben erősítette az orosz nacionalistákat és antidemokratákat.
Aztán 2008-ban George W. Bush, háborús veterán apjának szánalmas paródiája, ukrán NATO-tagságot javasolt.
Valószínűleg ez volt az a pillanat, amikor a konfliktus elkerülhetetlenné vált.
A prominens amerikai neokonzervatív Robert Kagan jól fogalmazta meg a kérdést:
„Miközben obszcén lenne az USA-t hibáztatni Putyin embertelen ukrajnai támadásáért, félrevezető azt állítani, hogy az invázió teljesen provokálatlan volt”.
Mindennek az a lényege, hogy a jelenlegi politika, az Ukrajna harci, sőt, katonai támogatása nagyon régi és nagyon ellentmondásos.
Komoly érvek szólnak ellene, amelyeket komoly hazafiak képviselnek Nyugaton. Mégis ritkán hallani. Majdnem ugyanilyen fontos, hogy egyszerűen nincs közvetlen brit érdekeltség ebben a kérdésben, bár ezt a tényt soha nem vitatják meg.
Nagyon kevés kereskedelmi, politikai vagy kulturális kapcsolatunk van Ukrajnával.
Nincs területi konfliktusunk Oroszországgal. A réges-régi krími háború óta, amelyet ma már a legtöbb ember hiábavaló ostobaságként ismer el, és amely semmit sem ért el, a brit fegyveres erők nem voltak aktívak a térségben.
Amíg a háború egy távoli csata volt, addig ez talán nem is számított annyira. De még a Putyin invázió előtt is „Putyin védelmezőként” rágalmazták azokat, akik – hozzám hasonlóan – ellenezték az Oroszország elleni támadást, és hamisan vádolták őket azzal, hogy „orosz propagandát fújnak”.
Nem szabad demokráciában kellene élnünk, ahol egy kérdés mindkét oldalát meg lehet vitatni anélkül, hogy az egyik oldalt árulással vádolnák?
