„A nagyhatalmak összecsapásának elkerülése nem a gyávaság, hanem a bölcsesség jele, mert ha valaki önmagát feláldozza, az soha, sehol nem előny.” Sun Tzu, idézet „A háború művészete” c. műnek előszavából
Az utóbbi években az Oroszország és az USA közötti viszony már nem verseny, hanem inkább konfrontáció, lényegében visszatérés a Hidegháborús korszakhoz. A szankciós nyomás, fenyegetések, konfliktusra utaló viselkedés, és az önző érdekek védelme a világot egy permanensen instabil állapotba taszítják.
Amikor a két ország viszonya hosszú ideig olyan mint ahogy feljebb le van írva, azt válságnak szokták nevezni. Az ilyen válságok jó termőtalajjal szolgálnak a még élesebb helyzetekhez, amolyan „válságok válságához.” Ilyen körülmények között, a ballépések, a türelem hiánya, és bármilyen stratégiai értelmezése a szavak „súlyának” nem csak a két országot, hanem az egész világot taszíthatja a legkomolyabb kihívások szakadékába, azaz közvetlen katonai összecsapással fenyeget.
Ilyen már történt a közös történelmünk során. Az időszak más volt mint a mai, és a hely a Karib-tenger, de az események szelleme nagyon hasonló volt a jelenéhez.
Az akkori USA külpolitika kikényszerítette, hogy országunk méltó választ adjon. Az 1950-es és 1960-as években Amerika rakétákat telepített Törökországba, Vietnámba, valamint Libanonba. Ezenkívül a Kuba iránti amerikai külpolitika zsákutcába került, amely ott forradalomhoz vezetett, ami után Amerika kontroll alá akarta vonni a
Szabadság Szigetét. De sok más ilyen eseményt lehetne felsorolni.
Manapság az USA külpolitika olyan dolgokban nyilvánul meg mint az oroszellenes szankciók, a koreografált oroszellenes zaklatási kampány, az USA külpolitikája a velünk szomszédos országokat illetően, a NATO megjelenése a határainkon, az Északi Áramlat 2 ellenzése, az Északi Tengeri útvonal fejlesztése miatt aggodalom, és végül az ukrán válság. Az ilyen politikáknak napmintanap szemtanúi lehetünk.
A mai Oroszország, ahogy régen a Szovjetunió, mindig csak követte az Egyesült Államokat a fenyegetésekben.
Az 1960-as években a Szovjetunió válaszul az amerikaiaknak stratégiai fegyvereket telepített Kubába. Mint tudjuk, az Egyesült Államok további konfrontációs lépéseket tett, hadihajókat küldött a térségbe, tengeri blokád alá helyezte a szigetországot, és egy teljes megszállásra is készült. Ezen események összességéből lett a Kubai
Rakétaválság.
Ebben a keretben két dolgot kell kiemelni:
- Egyrészt, a hosszútávú válaszunk, több volt mint rakéták telepítése az Egyesült Államok partjainak közelében. Elsősorban ez egy demonstráció volt, és ami ennél is fontosabb, a Nyugati országok ráeszméltek arra, hogy nekünk megvan a kapacitásunk, hogy a világ bármelyik pontján katonai támaszpontot létesítsünk rövid időn belül.
- Másrészt a szituációt, csak „öt percre egy háborútól”, végül elhárította a két nagyhatalom vezetősége, akik a patthelyzet józan értelmezéséhez ragaszkodtak, és akik felfogták es elfogadták a kompromisszum fogalmát mint „bölcsességet”, és készek voltak engedményeket tenni.
A vezetők sokszor közvetlenül kommunikáltak, sokszor nem. Mindenesetre volt párbeszéd a Szovjetunió és az Egyesült Államok között, melyben a felek egyenlőek voltak, és a nyelvet nem fenyegetések és ultimátumok képezték.
A huszadik századi Kubai Rakéta Krízis feloldása óta, nem volt olyan helyzet, hogy a két ország ilyen közel került volna egy háborúhoz, mert mindketten megtanulták, hogy az együttműködés fontosabb a nemzetközi problémák megoldásában mint a konfrontáció.
A mai helyzet sokban különbözik: az Egyesült Államok következesen egy instabil külpolitikát követ. Ez először az iráni atomegyezmény elutasításában nyilvánult meg. Azután az Egyesült Államok kilépett a Nyílt Égbolt Szerződésből, és több más nemzetközi egyezményből is. És, per pillanat megnyilvánul az új USA elnök retorikájában is.
Az új stratégiai valóság -Washington instabil külpolitikája- leginkább belpolitikai okokra vezethető vissza, de arra is, hogy az USA hitele, mint a Nyugati világ vezető hatalma, csökkenőben van.
Az amerikai adminisztráció új taktikája az, hogy az egyik kézzel a párbeszédre szükségességét kommunikálja, míg a másikkal nyomást gyakorol. A taktika szólhat a Demokrata kampányígéretek megvalósításáról, de szólhat az politikai és a döntéshozó új csapat egységességének a hiányáról, és az amerikai „szent küldetésről”.
„Nekünk mindig igazunk van, hallgatnotok kell ránk.” A partnereknek is és az ellenfeleknek is meg kell tanulni követni kell ezt a kurzust, és hálát kell mutatni a megtanult „leckéért”.
Hallottuk a párbeszédre irányuló felhívást a két elnök telefonbeszélgetése során. Aztán jött a kemény retorika, új oroszellenes szankciókat vezettek be, diplomatákat utasítottak ki, és egy született egy exekutív intézkedés az „orosz fenyegetéssel” kapcsolatban. Ez magába foglalja a mesterségesen szított kelet-ukrán konfliktust, katonai jellegű bejelentéseket az Egyesült Államok oldaláról, és a harci eszközök újratelepítését a régiónkba. Röviden,
a helyzet eszkalálódik.
Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok a Szovjetuniót egyenlő rangú ellenfélnek értelmezte, amellyel számolni kellett. Ez azért volt, mert a két félnek a katonai és politikai befolyása összehasonlítható mértékű volt, és a nemzetközi szervezetek rendszere úgy épült fel, hogy ezt az egyensúlyt fenntartsa. A két katonai blokk – a NATO és a Varsói Szerződés – is segített ebben.
A Szovjetunió összeomlása után ez az egyensúly egy időre felbomlott. Az USA, amely másfél évtizedet egy olyan koordináta-rendszerben töltött amelyben nem volt olyan ország a világon amelynek az ereje összehasonlítható volt az USA-éval, sőt, még az elméleti joga sem volt ahhoz, hogy olyan ereje lehessen, egyszerűen elszokott az egyenlő párbeszédtől.
Az új USA adminisztráció, amely próbálja újraépíteni a pozícióját mint világhatalom és mint a Kollektív Nyugat védője (és ezzel párhuzamban próbálja saját magát is meggyőzni ezekkel kapcsolatban) nincs
birtokában annak a bátorságnak, ami által felismerhetné, hogy vannak a világban olyan országok, amelyeknek az infrastrukturális, a katonai és politikai kapacitásai összehasonlíthatóak az USA-val. Ilyen például Kína vagy Oroszország.
A napirenden lévő kérdés, hogy megtalálja-e a jelenlegi USA adminisztráció a „kompromisszum bölcsességét”, amelyet a Karib-tengeri krízis vezetői elértek az 1960-as években?
És mi segíthet a problémák feloldásában, ha a helyzet forráspontig hevül?
Három lényeges pont:
- Először is meg kell érteni a „halálos döntés” árát. Ha a győzelem okozta kár annyira terjedelmes, hogy kétségbe vonja a győztes további létezését, az végső soron nem győzelem.
- Másodszor a közvetlen kommunikáció. Ez nem csak egy telefonhívás, de a lehetőség őszintén beszélni, és ami ennél is fontosabb, hogy meghallgatni az ellenfelet. Megérteni az érvelésének logikáját.
- És harmadszor, és ez a legfontosabb. Nem csak a kompromisszumok szükségességének és lehetőségének a megértése, hanem a készség ezekre a kompromisszumokra. A készség az ultimátumok nyelvének visszautasítására, valamint a szégyenteljes viselkedés elutasítására is, amely a párbeszédet a föld alá süllyeszti.
Emiatt a retorika amely olyan nyers frázisokkal operál „Oroszország megfizet”, lehet hogy nagyon amerikainak hangzik, de csak zsákutcába vezet. Ebből az alagútból nincs kiút. Ez a mantra nem kínál fényt senki számára.
Dmitrij Medvegyev – Forrás: Sputniknews
