Alcím: Moszkva figyelmeztette Belgrádot, hogy ne csatlakozzon az Orosz Föderáció elleni gazdasági intézkedésekhez.
A nyáron volt a normandiai partraszállás 70. évfordulója, és az azt követő hetek intellektuális közélete már az I. Vh kitörésének 100. évfordulójára fordította a tekintetét. A mai politikai helyzet történelmi gyökereinek intellektuális elemzésében Moszkva és a Moszkva-barát szektor jár az élen a Nyugattal szemben, mert egyre több a Keletre nézve kedvező katarzis ezekben a szőnyeg alól kisöpört részletekben, illetve összefüggésekben. Aki megtette magának a szívességet, hogy ezekre a dolgokra odafigyelt mostanában, annak ezt így kell látnia. Nos, maradt egy sajnálatos „bukfenc” a történelemben, amelynek mindenoldalú áttekintése és elemzése számára kell valahogy megteremtenünk a feltételeket.
Az előzmények közt ott van az a markáns történelmi tény, hogy 1849-ben Ausztria katonai segítséget kér és kap a cártól, hogy a Habsburg Ház uralkodói státusza visszaállhasson Magyarország fölött. A cár állítólag csak annyit kért, hogy a seregének élelmezését biztosítsa az osztrák fél, ám állítólag ez az ígéret valahogy nem teljesült. Az utólagos fejleményekből kiszámítható, hogy az osztrák fél erre az egész költséges felvonulásra úgy tekintett, mint ha a koronák státuszai fölött őrködni hivatott Szent Szövetségből eredő kötelezettségek aktuális teljesítéséért semmilyen egyéb viszonzás nem járna, mint egy hasonló katonai felvonulás elvi kötelezettségének az egyszerű készenlétben tartása. (-Na ez az, amit a Cár nem kap meg 1917-ben. . . . -)
A Cári Udvar minden bizonnyal megértette ezt az osztrák szempontot, habár valamiféle területi kedvezmény illetve viszonzás elől bizonyára nem hátrált volna ki a maga részéről. Ez tehát egy viszonylag kezelhető feszültséget, de azért feszültséget jelentett a Cári Udvar számára, amelyet még a cári hadsereg kényszer-böjtje és korgó gyomra is tetézhetett. Ezt viszont a Habsburgéknak kellett volna ugyanolyan empátiával kezelniük, mint amilyen türelemmel a Cári Udvar kezelte a saját utólagos feszültségeit. Tehát ebbe a helyzetbe bizony nehezen sem fért bele a Monarchia olyan balkáni terjeszkedése, amely a szerb alattvalók számát elmozdította az abszolút nulla értékéről, és közben kitartó érzéketlenséget vetített elő ebben a vonatkozásban. Ez egy tisztán Habsburg etikai hiányosság, amely a gazdaságilag kiválóan működő Kiegyezés miatt egy olyan kényes helyzetbe taszította a magyarságot, amelynek mindmáig elhúzódnak a kínos következményei. Köztük is első helyen az a tény, hogy ha a Monarchiának a Cári Udvar felé esedékes lekötelezettsége ellenére sem volt ellenére a balkáni terjeszkedés, akkor bizony hiábavaló volt a jólét terjesztésének a gondolata, ha ez nem talált nyugtázásra a dél-szláv lelkekben.
Tehát a Cári Udvar és a Habsburg Udvar közötti feszültségek azt eredményezték, hogy a Délszláv Unió az I. Vh után területet vehetett el a Monarchiától. Ám ennek a területnek a máshová csatolása hiába kompenzálta a Habsburgék érzéketlenségének és az illem tekintetében látványos tökéletlenségeinek a következményeit, ha annak fájdalma a csakhamar magyar-országként elkülönülő és magára maradó Magyarországnak lett a kizárólagos vesztesége illetve fájdalma, és nem az osztrákoké. Ezt tetézte még az a tény is, hogy az osztrákok magyar területeket „fogadtak el” Trianonban. A Habsburgék érzelmi fogyatékossága, a viszonosság finomságaiban elvárható eligazodásuk teljes hiánya tehát minden, számukra külső nézőpontból látványos, és a magyarság számára kifejezetten elkeserítő történelmi tényezőt képvisel illetve gerjeszt. Nem-kevésbé elkeserítők a következmények. Ugyanis a II. Vh is úgy kezdődik, hogy Magyarország hadat üzen immár Jugoszláviának, és az akkori miniszterelnökünk, Teleki grófunk ezt mélyen helyteleníti. A háború után magyar-ellenes etnikai tisztogatások vannak Vajdaságban. Amikor 1998-ban a NATO gépek Taszárról támadják Szerbiát, valamint a légi hadműveletet lehetővé tevő utántöltő tankerek Ferihegy 1-ről szállnak fel és le, akkor az etnikai tisztogatásnak egy diszkrét és visszafogott változata ismét kiújul a vajdasági magyarok terhére. Mivel mind a mindenkori orosz, mind a mindenkori nyugat-európai nézőpont számára terhes történelmi örökségről van szó, így a magyarság rovására kibontakozó délszláv atrocitások a publicitás perifériáján is legfeljebb csak pislákolnak.
Ezzel együtt le kell szögezni, hogy a trónörökös házaspár legyilkolása természetesen egy aránytalanul erős „kritika” a viszonossági finomságok mezején bekötött szemmel botorkáló Habsburgok ellenében. A Romanov Ház pusztulása és a Habsburg Ház eljelentéktelenedése nem helyezi ezeket az összefüggéseket más megvilágításba, csak egyszerűen még mélyebbre ássa el őket, még több földet hantol a dolgok fölé. A délszláv térség korábbi történelmének leltározása valamelyest segíthet ennek a kétségtelenül fogyatékos helyzetnek a feldolgozásán. Eredetileg ugyanis a történelemben hol Andrásnak hol Endrének írt magyar király, és az akkor még önálló magyar hercegség élén álló Béla herceg (-mindketten Vazul fiai-) a züllő és széthulló Bizánctól, (-hivatalos nevén a Kelet Római Császárságtól-) hódítottak el déli területeket. Az akkori délszláv populáció ezt a hódítást egyértelműen felszabadításként élte meg. Sőt, az akkor még Kijevi Rúsz néven működő keleti szláv tömbbel ugyan laza szövetségben, de egyértelmű Bizánc-ellenes magyar-orosz szövetségben elkövetett tevékenység státuszában nyugtázta ezt a déli szlávok akkori nemzedéke. (-András, magyar király felesége egy orosz hercegnő.-) Ennek a pozitív hatása egészen azokig az időkig kitartott a délszláv és a magyar lelkiség közötti érintkezésekben, amikor-is végül ez a példamutató jószomszédi viszony a Habsburgék és a Romanovok egymás közti szemöldök-ráncolásainak az áldozatául nem esett. Nagyon helytelen ezeknek a Bizánc-utáni, hosszú ideig kitartó példamutató állapotoknak az a fajta esetleges értelmezése, hogy Bizánc után és helyett immár Székesfehérvárról és Budapestről úgymond nyomták volna el a déli szlávokat, de persze immár nem annyira, mint korábban a bizánciak. Habár ez az értelmezés sem túlságosan terhes. Hanem sokkal inkább arról volt szó, hogy a görög katonai visszaterjeszkedés kockázatát az erős Magyarország ellensúlyozta a déli szlávok javára. Később, amikor a görög visszaterjeszkedés kockázata már a jelképesnél is alacsonyabb szintekre zsugorodott, akkor mind a magyar mind a déli szláv nézőpontoknak kölcsönösen megfelelt a Délszláv önállósodás. Az önálló államiságban való folyamatos előrelépés és az ellenségeskedéstől teljesen mentes állam-szervezeti elkülönülés akkor még nem torkollott „földrajzi konfliktusokba”. A korabeli délszláv és magyar fél akkor még egymás közt kiegyensúlyozottan kezelte a határok kérdését.
Ám a Habsburgék ennek a hajdani magyar-délszláv elkülönülési folyamatnak az ellenkező irányában törekedtek haladni, és a Magyar Korona birtoklásával velejáró hajdani szempontokat egy teljesen irreális nézőpontból illetve hangsúllyal próbálták felhasználni, „érvényesíteni” a balkáni terjeszkedési elképzelésekben. Ezzel, ráadásul a fenti feszültségekben már amúgy-is érintett Cári Udvar tyúkszeme körül toporogtak, ugyebár a szintén pravoszláv szerb-orosz testvériség okán. Ezeknek a még régebbi (-Vazul fiai által jegyzett-) történelmi időknek is immár csak inkább egyfajta kulturális öröksége, semmint éles történelmi terhe az a történelmi adat, hogy a görögök a mára immár délszláv Macedóniára vonatkoztatják azon emlékeiket, hogy tudniillik Nagy Sándor görög király eredetileg valóban makedon származású volt. Ennek a történelmi helyzetnek a megfelelő árnyalását a Keleti Ortodox és a Nyugati Katolikus Kereszténység közötti különbségek, illetve egészségtelen rivalizálások áttekintésével tudjuk teljesen átlátni és megélni. Ugyanis Magyarországon sok magyar máig görögkeleti katolikus családból származik, és hitben testvérei a római katolikus magyaroknak. Ez a példa minden Égtáj felé le kell, hogy kötelezze a konfliktus csapdáiban vergődő keresztény nézőpontokat. Pl. Zámbó Jimmy ugyanolyan harsányan Görög-katolikus egyéniség, mint ahogy Szikora Robi pedig Római katolikus művész-egyéniség, amely hitéről a fellépésein valamilyen formában mindig tanúbizonyságot tesz. Zámbó Jimmy klipjeiben visszatérő elem a görög katolikus templom belseje. E két kortárs művész rajongótábora sokkal inkább átfedésben van egymással, mint amely átfedések hiánya egyébként gyakran éles határok mentén osztja fel a magyar zenefogyasztók táborát. Kár, hogy a Kontinensünkön sehol máshol nincs jelen ez a tipikusan magyar egyensúly!
Szabó Tamás
