(-Eurázsia benépesítése, különös tekintettel a szlávok általi benépesítés ütemeire, illetve a lengyel-orosz megbékélés lehetséges történelmi forrás-szempontjaira.-)
A Föld benépesítése úgy zajlott, hogy ha és amikor egy-egy klán számára szűknek bizonyult a hely, akkor egy részük, vagy akár az egész klán egy szomszédos területre vonult tovább, vagy terjeszkedett ki rájuk is. Az idők kezdetén, az állatvilágon kívül semmilyen más ellensége nem lehetett ennek a terjeszkedésnek.
A legelső oroszt minden bizonnyal úgy hívták, hogy Vlagyimir. A jelentése az, hogy „birtokold a világot”. de mivel a Mir jelentése nem csak Világ, hanem Béke is, ezért az etimológiai asszociáció úgy teljes, hogy ezt a fordítást adjuk : „Birtokold békével a Világot”, vagy esetleg „Birtokold a Békét a Világban”. Szóval képzeljük el, hogy egyszer csak egy férfit elkezd Vlagyimirnak szólítani a környezete, aki ezt rájuk hagyja. Ők ott a múltban akármilyen kevesen vannak, rögtön készen van az orosz nemzet. Az oroszokról azt kell megérteni talán a legeslegelső helyen, hogy amíg Eurázsia nyugati csücskeiben minimális pihenések között szinte egyfolytában irtották egymást az emberek, addig a keleti tájakon vagy tartós béke honolt, vagy minimális szinten befejeződtek a nézeteltérések. Ha úgy tetszik, akkor a Nyugattal való összehasonlításban ők ráértek szaporodni is, és így lettek ők „annyian, mint az oroszok”. Erőszak persze minden bizonnyal volt, mert az igazságérzetet nyomatékosítani is kell néha. De ezek létszáma nem-nagyon haladta meg az egy teremnyi ember-létszámot. Vallom, hogy igen-is létezik egy Ősi Titok, amely feltárásra vár, és vagy egészen közel található a pánszlávizmushoz, vagy maga a ’Történelmi Pánszlávizmus’ ez az ominózus Titok. Talán a különféle korokban ők maguk is más szavakkal vagy kifejezésekkel utaltak erre a kincsre illetve kiterjedt szokásjogra és nyilvánvaló össz-békességi evidenciára.
Mivel Eurázsia belső tájainak téli és nyári hőmérséklet-ingadozása túl nagy volt a történelem korai időszakainak nomád életvitele számára, így az Eurázsia keleti tájain szlávként aposztrofált népesség a Kaukázustól inkább Nyugat felé orientálódott. Ezt úgy vitelezte ki, hogy egy-egy nagyobb népesség-részük messzire (-jellemzően egyre és egyre Nyugatabbra-) költözött a többitől. Ennek következtében a családonként kettőnél több utódot termő népszaporulat nyomában hagyományosan körkörös terjeszkedésük majd csak generációk múlva érte el ismét a hajdani őseiket, immár „madárlátta” szomszédokként. Eddigre már a nyelvük sem volt teljesen azonos. Ezen a nyelvi sokfélségen felülkerekedni törekvő, és végül felül is kerekedő akarat teremtette meg az orosz nemzetet, és annak erős pánszláv ambícióit is ez alapozta meg. A messzire különköltöző, és a foltok közt nagy térségeket üresen hagyó tipikus mai szláv nemzetek : a délszlávok, a csehek és a lengyelek. A többi szláv nemzetrészek összeértek a kelet-európai tájakon. Különféle mértékben ugyan, de respektálták az orosz pánszlávizmus kulturális, illetve gazdasági következményeit, valamint a gazdaság-szervezéssel szükségszerűen velejáró katonai megnyilvánulásait is. Ezek szereplői illetve „következményei” jellemzően a mai oroszok, az ukránok és a fehéroroszok, illetve minden valószínűség szerint a ruszinokat is ide sorolhatjuk.
Ám a csehek és a lengyelek, mint a szláv örökség nyugati megtestesítői olyan nyugati genetikai és egyéb behatásokat fogadtak be magukba, amelyekről némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy tudathasadásossá tették a viselkedésüket a pánszlávizmus iránt.
Ha a tudományos és a biblikus felfogás párhuzamai szerint Afrikából indultak el az első emberek benépesíteni a Földet, akkor a mai nyugat-európai népek vagy a szláv terjeszkedést megelőzve egészen messzire vándoroltak a szlávok előtt Eurázsiában Keletről Nyugat felé, tőlük elkülönülve csak később terjeszkedtek visszafelé, vagy sokkal valószínűbb, hogy Gibraltárnál keltek át tutajokon, esetleg szárazföldön, ha a gibraltári szorosnál akkoriban esetleg még volt szárazföldi kapcsolat a két kontinens között. Nevezzük őket a továbbiakban egyszerűen poszt-keltáknak vagy nyugatiaknak.
Nos, ez a nem-szláv nyugati népesség Kelet felé terjeszkedik immár Európában, a keleti szlávok, pedig Nyugat felé. A nyugati térfél Péter apostol munkásságából, a keletibb térfél, pedig János apostol személyes örökségéből válik ugyanannak a Krisztusnak a hívévé. Ha ez a Terv jól sikerül, akkor nem szabad, hogy kétfelől vicsorogjanak egymásra. Na ebben a vonatkozásban kell, hogy a lengyelek felzárkózzanak végre, és ne ezen Ideál illetve Modell ellenében tüsténkedjenek! Ez még várat magára . . .
Figyelem! A népek vándorlása és terjeszkedése sokáig nem vált egymás számára szorossá, így azoknak az időknek a rekonstruált evidenciáiból sokat meríthetünk a Békesség mindenkori ügyének a javára, ha akarunk.
Ne feledjük, hogy amikor a frank Nagy Károly felvonul az ibériai félszigeten pusztán csak születés-számmal (-és nem a szomszédokkal vívandó harcok árán-) terjeszkedő mórokkal szemben, akkor visszafelé napokig tartó üres tájakon át való vonulásra van kárhoztatva. Ez az a vonulás, amely alatt alaposan megéhezve végül kirabolják a baszkokat, akik „hálából” megsemmisítik a hegyekben Károly seregének utóvéd szárnyát, az őket vezető unokatestvérével, Rolanddal együtt. Ha ez a vereség nem születik meg, Károly „túlméretezett” serege mindenkit letarol, és fújhatnánk a Legelső Parancsolatot: Nevezetesen, hogy „Szaporodjatok, sokasodjatok, népesítsétek be a Földet/” Na ez az a stílus, amely a lengyelek viselkedését valójában Nyugatról torzította, és nem Keletről. Azaz valamit fordítva érzékelnek a lengyelek. . . . Amúgy ebből a baszk diadalból és frank gyalázatból született a híres Roland Ének, amit minden francia gyermek tanul az iskolában. Ők a móroknak tulajdonítják a csapást, hogy a baszkok kirablását és egy kis néptől elszenvedett megsemmisítő csapás híres szégyenét ne kelljen átörökíteniük a következő nemzedékeknek.
Figyelem, kulcs-elem következik a régmúlt idők történelméből: Károlynak az ilyen ritkán lakott tájegységek ellenére folyamatosan határvitái vannak a szomszédjaival, amelyeket már csak utólag kommunikál, amikor tízezer-számra ölte le az érintett szomszédok lakosságát. A „Hős”, a „Nagy” rendre olyan messzire portyázik, hogy végül megéhezik, és hát ha az ő serege jóllakik, akkor a kiraboltak számára az éhhalállal való összehasonlításban már kifejezetten kegyelemnek fog számítani, amikor Károly kardélre hányja őket. Ha senki nem maradt az ellenségből, akkor magyarázkodni sem kell. Igen-ám, de eltelik egy csomó idő, amelyben megmarad beágyazva ez a „frankó” felfogás, tehát a tetteket indokolni hivatott „szükségtelen” magyarázkodás helyett csak a gátlástalan inszinuáció és a paravánok mögötti egyéb trágyakavaró manőverek irányába „érdemes” előremenekülniük. A lengyelek számára ez a fajta nyugati szövetségi ragaszkodás (-távoli és meg-nemértett háttér-) bizony jóval később, vagy még akkor sem fog teremni aranytányérból elfogyasztott kaviár és szarvasgomba menüket a számukra. Kalkulálható, hogy ez az ambíció sokkal reálisabb volna a számukra „hazai” pánszlávizmusba való visszatagozódásuk esetén. E visszatagozódás számára amolyan Nemzeti Előfutárként a II. Vh legnagyobb szovjet marsallját, Konsztantyin Konsztantyinovics Rokosszovszkíjt (-a lengyel származású Rossowsky-t-) ajánlom a lengyelek szíves figyelmébe; – aki életében nagyon sokszor megtehette volna, hogy átcsoszog Nyugatra, ahol tárt karokkal fogadták volna. Ám ő soha nem ezt az utat választotta.
A lengyelek, a csehek és a déli szlávok közti térséget a hunok, az avarok és a magyarok választják lakhelyüknek. Ugyanis az egymástól eltávolodó, majd centrális foltokból kiindulva ismét egymás felé terjeszkedés doktrínáját folytató szlávok közt hagyott nagy földrajzi térségek ezt lehetővé tették. A szlávokkal való egymás-közti határ-meghúzásaink szinte zavartalanok voltak, legalábbis a nyugatibb tájak ottani lakosságának egymás-közti hasonló történelmi referenciáihoz képest ugyebár látványosan gördülékeny szláv-magyar egymás-közti szokásjogokról van itt és most szó. Amikor a magyarok idejöttek, akkor nem a szlávokkal való határvita terméke volt a Pozsonyi Csata, hanem a frankok által célirányosan tüzesített germánok miatt. (-He elunod a csetepatét, akkor pihenésképpen egyelőre az is elég, ha uszítasz. Akkor mások fognak harcolni helyetted, amíg a jól megérdemelt pihenésed ügyének is áldozol valamennyit.-)
A politikai paravánok mögött máig jellemző, hogy másod- vagy inkább harmad-rangú német akárkik suba alatti francia kezdeményezésre és ugyancsak francia mecenatúra alatt „célirányos” korrupciós műveleteket hajtanak végre a délszláv térségben, a cseh és szlovák térségben, illetve a katolicizmus védernyője alatt főleg a lengyel közegben is. Ez utóbbi nép volt és maradt az, amelyik ezt a műsort gyanútlanul nyeli, és csak nyeli és követi; a „megmentőjét” látva benne. Minden bizonnyal a lengyel vezetők korrumpálását nem is kellett annyira a harmadrangú német ambiciózus egyedekre bízni, mint pl. a csehek esetében; – akik köztudomásúan üdvrivalgással fogadták a II. Vh-s német bevonulást.
A hivatalos német politika képviselői gyakran tudnak szimpátia-megnyilvánulásokat gerjeszteni a szomszédos térségekben. Még Hitler is tudott ezek mentén építkezni, illetve egy darabig még terjeszkedni is ezen örökségek jegyében. A másodrangúnak álcázott harmad-vonalbeli németek, akik beleegyeznek a francia staféta-korrupció keleti képviseletébe, nos, az ő számukra ki vannak kövezve Luther Mártonok, Konrad Adenauer-ek és Helmut Kohl-ok által maradandónak felépített baráti monetáris gesztusok hátsó udvarában végrehajtott uszítások, amelyekben a lengyelek a megmentőjüket látták illetve látják. Közben mindmáig nem dolgozták fel, hogy valójában ennek az át-nemlátása okozta az ő II. Vh-s tragédiájukig minden történelmi veszteségüket, és most ugyanezeknek a blöfföknek akarnak minden eddiginél mélyebben behajolni, azaz továbbstafétázni azok kártékony tartalmát Oroszország felé.
A csehek (-illetve a belőlük kiágazó szlovákok-) és a lengyelek a kelta leszármazásban való esetlege és maximum kis arányban részleges genetikai, illetve főleg szellemi szomszédossági érintettség okán visszafelé, Kelet felé terjeszkednének, és terjeszkednek is, amikor csak tudnak. Ej, fránya pánszláv szereptévesztés! Úgy látszik, hogy csak nem kezd el a lengyelek szíve sajogni, amíg más el nem kezdi ezt helyettük is. . . . Ugyanis a pánszlávizmus a lengyelek kivételével éppen, hogy a vércsapolások megtakarítását, és a vallásosság felé fordulást jelentették, nevezetesen a Történelem Kincsestárában értve ezt a jelenséget. Kétségtelen tény, hogy ez a referencia helyenként és időnként kihagyott a forradalmat követő időszakokban. Na de azt a dilemmát még senki nem tekintette át és nem leltározta rendesen, hogy valóban az orosz muzsik és proletár kaszálta-e le a saját értelmiségét, avagy pl. és inkább az inhomogén közeg zűrzavarában más vektorok is megbújhattak, mint amelyeket aztán rögtön ki is elemeztek, avagy mégsem. Ugyanez az esedékesség ott lebeg a katyni mészárlás hátterére vonatkozóan is. És bizony nem ember, hanem az Isten tartja eme terhes kérdés fölött függő-ónként azt a Demoklész kardot, hogy gyakorlatilag pont az a lengyel „értelmiség” vonul be hirtelen tartalékos tisztnek és vonja magára a gyorsan kaszáló ólmot az erdőben, amely a történelem során soha nem látott attól a szemellenzőtől, amelyet arról a francia lóról vett át önkánt a fejére, amely gazdáinak úgy behajolt, hogy inkább nem is akarom tovább fokozni ezeket az optikai alliterációkat. Ha ez a lengyel „értelmiségi” nemzedék nem ad mattot önmagának a Katyni erdőben, akkor talán később az egész lengyel nemzetet elvezeti egy „igazságos”, ám folytatás nélküli keleti revánsra, amelyben az egész nemzet jut arra a sorsra, amelyre „csak” a katyni hadifoglyok. Szóval, ha esetleg mégsem a „szín-orosz” Berija végeztette ki azt a lengyel nemzeti elit kasztot, hanem pl. Bugyonnij vagy akármelyik másik orosz tucat-tábornok, akkor változzon mikrofonná és hangszóróvá az iménti hasonlat függő-ónja illetve Demoklész kardja, és az énekelje el, hogy hogyan is festenek a valódi összefüggések, akár a Háttérben, akár immár Odafönt! És a lengyel származású Rokosszovszkíj szovjet marsall is lám, mégsem lesz öngyilkos a katyni hír hallatán, és nem dezertál, hanem folytatja a szovjethoni karrierjének és a referenciáinak építését . . .
No és Donald Tusk is legyen mindenre büszke, amit összehord róla a brüsszeli passzát-szél, de ne arra, hogy ő nem lengyel! Hanem egy hajdani tősgyökeres porosz SS-tiszt nagypapa ugyanolyan (-mindennel, ami jön-) villámgyorsan megalkuvó unokája, mint azok az esetleges lengyel felmenői, akik megúszták Katynt, de minek? Nem ez az első és nem is az utolsó deheroizáció, amelynek meg kellett vagy még meg kell fogannia Európa történelmének immár progresszív leltárjában. Ilyet persze egy orosz nem írhat le, nem is teszi. Sokat segíthetünk, ha kitaláljuk, hogy az oroszok mire gondolnak ebben a témában, mit éreznek és azok nyomában milyen olyan ambíciókat táplálnak, amelyeknek akár még az oroszul való megfogalmazását is szívesen hárítják át egy arra valóban elhivatott saját felelősségteljes egyéniségre. Főleg sokat segíthet, ha erre kívülről érzünk rá, és egy hitelesen illetve markánsan harmadik nézőpontból (-pl. a magyarból-) tálaljuk azt. Erre vonatkozóan leszögezhetjük, hogy egy tipikus nem-orosz közeg egyszerre produkálja a félreértés és meg-nemértés jegyeit az ilyen terhes témákban. Ugyanennek a hiánynak az ellenoldali (-nyugati-) nézőpontjára vonatkozóan le kell szögeznünk, hogy a „szeretkezz, ne háborúzz!” híres aranyköpést az oroszok mindenkinél hamarabb kitalálták, illetve gyakorolták és gyakorolják. Ezek a szótlan evidencia-hidak a legmélyebben húzódnak és a legmagasabbra mutatnak.
A pánszlávizmus egyetemes üzenetei ezekben a hetekben és hónapokban derengenek elő a nemzetközi nagy-nyilvánosság különféle szeleteibe, ám ez a mindenkori szellemi jogfolytonosság a cárizmus és kommunizmus között sem sérült, illetve Sztálin alatt és után napjainkig is csak a megnyilvánulás különféle útjait próbálgatta, de az oroszok számára maradt ugyanaz. Ennek a szellemi jogfolytonosságnak mindig megvoltak a saját benső belügyei. Ezeket az összefüggéseket majd csak egyszer megérteni, az nem nagy vétek. De lengyelként, szlávként rendre nagyokat véteni ellene, bizony nem lehetett adekvát következmények nélkül. Ennek a véteknek a valódi felelősei nem tudtak elbújni egy csatában az egyszerű lengyel nép közé illetve mögé, hanem egy olyan helyzetben maradtak magukra, amely háborús dinamikája és gazdasági vészhelyzete nem produkálta azokat a feltételeket, amelyek mögül szellemi úton ki lehetett volna érlelni a számukra a lengyel nép valódi javát szolgálni képes nézőpontokat illetve érzelmi szükségszerűségeket.
A mai helyzetből minden magyar annyit érzékel, hogy a szűkebb térségünk gazdasági klímájába pont a lengyelek rondítanak bele, és mivel ez a kár a térségünk belügye, ezért fontos, hogy tőlünk, magyaroktól induljon el az a közép-európai önálló szellemi áramlat, amely ezt nem engedi.
Aki fizikai síkon bolond, azt a hibát majd a fizikai sík „kezeli”. De szellemi síkon a pánszlávizmus, pláne annak újabb fejezetei és referenciái, főleg a Nyugat dekadenciája miatt SOS drámai átértékelésre szorul : A legelső helyen lengyel nézőpontból! Ha ez a megértés a lengyelektől tovább lendül Nyugat felé, akkor alighanem megérte a sok-sok áldozat, amelyek így végül egymás felől segítenek begyógyítani a Nyugatnak és a Keletnek a saját esetleges fogyatékosságaikat. . . . Vagy inkább tévedéseiket, amelyek forrása a nyelvi különbözőség. Mellesleg emez utóbbi részlet (-az egymásra csodálkozás és összerázódás-) iránti fogékonyságban az oroszok jártak és járnak előbbre. Érdemes kipróbálni, hátha lehet rá támaszkodni. . . Ezzel a szemlélettel térjünk hát vissza ismét a Múltba.
A lengyelek immár a nyugatiak egymás közt megszokott határ-zsörtölődéseit valamint ez-irányú tevékeny féltékenységét vették át és kezdték el gyakorolni Kelet felé, amely hasonló problémát a pánszlávizmus ugyebár mindig vértelenül tudott kezelni ott és akkor, ahol, és amikor ez számukra „odahaza” érvényesült. A pánszlávizmus tehát túlzás nélkül a keleti tájak hatékony és vonzó, sőt magasztos „saját Pax Romana-ja”.
A „szláv” szó jelentése a „Szlává” azaz „Dicsőség” szóból eredeztetve „a dicsőséges” asszociációját testesíti meg a népcsoport önnön magára vonatkoztatott elnevezésében.
Tehát nem a kései Bizánc trágyakavarásai hozzák ezt a vonzó és magasztos történelmi referenciát el a Keleti Tájakra, nevezetesen a Pax Romana keleti párhuzamát ugyebár. Hanem bizony a Pánszlávizmus! Bizánc ebbe a mögöttes ütközetbe rogyott bele, majd hullott alá a semmibe, és ebben a korabeli folyamatban akkor nagyon érdekfeszítő magyar vektorok, illetve járulékos áldozatok is mélyen benne voltak. (-István és Béla királyaink közti, tehát teljesen hitelesen Árpádházi korszakról, annak szlavofil dominanciájáról van szó.-)
No és menet közben ennek külföld felé semmit nem erőltető, néha példát mutató, ugyan ritkán, de mégis egyre gyakrabban pozitív leckéket nyújtani képes, a majdani globális katarzisokat fokozatosan előkészítő kulturális kísérőjelenségei is folyamatosan ott vannak a Világ szellemi élvonalában : Puskin, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Lermontov, Gogol, Csehov, Muszorgszkíj, stb. Ha ezek némelyike esetleg részben vagy egészében ukrán származású, akkor is az orosz nyelvet gazdagította a saját elhatározásából, mert ott bőven vannak hagyományai annak, hogy ott lám volt, van, s mindig lesz mit gazdagítani. Ha az Orosz Nemzet felvállalja az azért viselendő fele-arányú felelősséget, hogy ez a kulturális plusz mindig őnála kötött ki, akkor készen áll az Ukrán Nemzet és az Orosz Nemzet soron következő kölcsönös visszaölelkezése a másikkal. Úgy legyen, de nagyon gyorsan!
Az ukránok sokat veszítenek szellemi értelemben, és sok egyéb vonatkozásban is, hogy a térben csak hézagosan és az időben is csak hiányosan képviseltették magukat a Pánszlávizmusban. Kár volna ennek az örökségnek a hiba-státuszát vitatni, maszkírozni, maszatolni. Főleg, aki ezt a katarzist csírájában tapossa, az Átkot vonz le önnön magára az Égboltról, mert hogy a Keleti Egyetemes Kereszténység lám, nem hullott annyira ezerfelé, mint a Nyugati Testvére. . . . Ez minden bizonnyal mindig intő például szolgált az ún. fehéroroszoknak (-a beloruszoknak-), akik sem a poroszokkal nem tartottak Nyugat felé, sem pedig az ukránokkal a Semmi felé . . . Ergo ez utóbbiaknak a pánszlávizmustól való elhajlásaival végképp nem meneteltek együtt a beloruszok. Ezeknek a történelmi mozgásoknak a lengyelek a legnagyobb vesztesei, és így rá vannak utalva egy olyan szellemi megújhodásra, amely kiiktatja a soraikból a fordított referenciákat termelő rossz reflexeiket.
A franciák a mediterrán lustaság és a maximum jelképesen gátlásos északi kurázsi egy nagyon kockázatos és terhes ötvözetét kutyulták ki a saját belterjes szellemi életükben. A saját szörnyűségeik elől a felsőbbrendűség tudata felé menekültek, és kitartóan eszük ágában sincs empátiát tanúsítani bármely nem-saját nézőpont iránt. Egyetlen ajándékuk sem segít rajtuk, nevezetesen, hogy az Orosz Nemzet szerető odafigyeléssel tisztelte meg azt a kevés jó dolgot, ami a háttérbeli borzalom árnyékában megbújva tényleg méltó az iránta való tisztelet átmenekítésére. De a lengyelek hibás viselkedésére ez egyelőre nem vigasz. Nem MOST vigasz!
Maguk a franciák az ilyesmire egyszerűen nem érnek rá, a machiavellizmus praxisa annyira leköti őket. Mivel a Nürnbergi Háborús Törvényszék jó-néhány évtizedre elterelte Európa „odafigyelését” erről a rákfenéről, így ennek az akut problémának a megnevezése és kiiktatása nélkül nincs szellemi megújhodás! Szokás még Angliát is ugyanezzel vádolni. Nos, az angolok csak versenyezni voltak kénytelenek ezzel a történelmi korokon át kitartó extrém-kártékony francia machiavellisztikus meneteléssel, mivel hogy ezt a világ népei nem értették meg. Alighanem ez az angolok számára külső, de attól még csontig-hatoló összefüggés nagy mentsége Angliának . . . Lengyelország lakossága van a legalul az egész Kontinensen ebben a megértésben.
A franciák felsőbbrendűségi komplexusait (-Cézárt leszámítva-) senki nem leckéztette meg rendesen a történelemben, főleg tartósan és eredményesen nem. Szerencsére ez a kihívás mára irodalmi síkon maradéktalanul kiteljesíthető, és nincs szükség katonai konzekvenciák felé való kacsingatásra.
Oradour németek által kiirtott lakossága csak egy amolyan homeopatikus oldata mindannak a meglepetésből és előzmények nélkül kivitelezett mészárlásnak, amit Nagy Károlytól Napóleonig a frankok és a későbbi franciák szíveskedtek foganatosítani a mindenkori germánok rovására.
Minél lustább egy nemzet, minél inkább híján van a kreativitásnak, annál nagyobb területen tudja csak elképzelni a saját boldogulását. Persze ha az a táj kedvezőtlen klímájú (-értsd, pl. Szibéria-), akkor van mentség ennek a szemléletnek az alkalmi csapdáira, de a franciák történelmi mentségeit szerintem még senkinek sem sikerült kitalálnia. Ha francia lennék, akkor egyedül Svájc francia lakosságának szellemi életétől várnám a felmentő szempontokat. Erre még Kanada történelme sem tűnik alkalmasnak. Ott az indiánoknak az angolok elleni francia-szagú uszítása az, ami az indiánokat az Amerikai Kontinens „lengyeleivé” tette meg. . . . Kérdésekre válaszolok, ha vannak . . . .
Ugyanakkor a germánok utódai, a későbbi németek ettől a kívülről sokkal jobban kiismerhető és lényeglátásban könnyebben megragadható szomszédos francia precedens fölötti elszörnyülködésüknek elegendő teret engedtek a saját törekvéseikben és konzekvenciáikban. A kitartó szorgalom és a kreativitás kimagasló közmegbecsülése olyan fontos európai értékek a német hagyományokban, amelyeknek akkor is kijár a megbecsülés, ha amúgy sajnos ugyanez a „tétel” az, amit a nácik felfújtak és túllihegtek az ún. árja elméletben.
Ez a gyökereiben vonzó szomszédos német példa egyszerre bántotta és vonzotta a lengyeleket. Ennek a vadhajtása volt Hitler árja-elmélete, amellyel a saját angolszász rokonaikat és azok skandináv holdudvarát akarta visszacsalogatni, nevezetesen a francia-brit szövetség kötelékéből vissza a németekhez. Nürnbergben ezt a gyermeket is kiöntötték a fürdővízzel együtt.. . . ., egy időre.
Ám miközben a lengyelek egyre többször hiányoztak a pánszláv sorakozót fúvó orosz sípszó után, sőt, nyugati eredetű import turpisságokba is belebonyolódtak a saját szláv testvéreikkel szemben, így az ős-orosz szemöldök-ráncolások közül külső nézőpontból minden bizonnyal több fog megalapozottnak és időt-állóbbnak bizonyulni, mint ugyanezek az orosz szemöldökráncolások ugyebár a belterjes lengyel nézőpontból. Természetesen az orosz nézőpontból szinte minden lengyelek felé foganatosított szemöldökráncolás jogosnak fog tűnni, míg lengyel nézőpontból egy sem. Ámde az igazi megmérettetést a külső nézőpontok (-felelősségben buzgó-) megnyilatkozásai fogják jelenteni, és ezek szerint a lengyelek bizony rá vannak utalva arra, hogy javítsanak a saját külső megítélésükön. Főleg, pedig többé ne kajáljanak be minden maszlagot, amelyet nyugati tenyerekből tolnak a szájuk elé „szellemi eledel” gyanánt.
A keleti hiszékenységgel való gátlástalan visszaélés nyugati praxisával szembeni következetes és udvarias ellenállás a pánszlávizmus másik központi eleme, ugyebár a helyi Keleti tájak Pax Romana-jának a pánszlávizmusban való hiteles megtestesülésén felül.
Az a tény, hogy amúgy a lengyel tömegek valóban jó katolikusok és jó keresztények, még inkább sürgetőbbé teszi, hogy kezdjék el a Nyugatról az eledelükbe csempészett maszlagok bátor felülvizsgálatát. Ugyanis a történelmük az bizony valahogy minden más, csak nem az a jó gyümölcs, amelyről Krisztus példázatában ugyebár megismerszik a jó fa.
Kölcsönösen hálásak lehetünk egymás iránt lengyel fogadott testvéreinknek, hogy legalább részben lekötötték ezt a sötétben settenkedő és lesből kártékonykodó francia machiavellizmust, amely ha teljesen reánk (-magyarokra-) nehezedett volna, akkor már nem is léteznénk. Ugyanez a helyzet a lengyelekre nézve is a mi részleges tehermentesítésünknek köszönhetően.
A lengyelek iránti szimpátiánkból és részrehajlásunkból valójában végül semmit nem engedve, de ennek magját és lényegét megtisztítani illetve megújítani törekedvén, íme ezek az összefüggések kínálkoztak a gondolkodási bátorság és tettrekészség jegyében való „áttekintésre”.
Ha valaki ennél jobb nyersanyagot tud összehordani az immár halaszthatatlan lengyel nemzeti megújhodás ügyének a javára, az aktivizálja magát, és boldogan süvegelem meg alulról, ha majd végre immár lesz mit megsüvegelni.
Vége a sorozatnak.
Szabó Tamás
Az előző részek itt érhetőek el:
