A lengyel-orosz történelmi megbékélés esélyeiről. Sorozat: IV./3.
(-A progresszív történelmi stressz-leltár.-)
Erre a három-tagú kifejezésre sokan felkapták már a fejüket, hogy „de jól hangzik”, nevezetesen, hogy „progresszív történelmi stressz-leltár”.
A lengyel-orosz viszony látványosan SOS elsősegélyre szorul. Most olyan történelmi sötétben-tapogatózást fogok leírni, amely módszertani kapaszkodókkal és lendülettel látja el a jóhiszemű történelmi kutatásokat.
Az anglikán protestantizmus, a svájci származású kálvinizmus és a német lutheri reformáció mind-mind egyértelműen Franciaországnak és a francia katolicizmusnak a szőnyeg alatt settenkedő (-ott is a jó-ízlés és a jó-szándék határait alaposan megfeszegető-) európai dominanciára való törekvés fejezeteire adott, határozott helyi válaszokként jöttek létre. Igen, a protestantizmusról van most szó, miközben a Keleti Katolicizmus nem szakadt se ezerfelé, se tízezer-fel. . . Ugyan nem szokás ezt agyonhangsúlyozni, hiszen ezzel az européer referenciákra mérünk csapást, de letagadni törekedni pláne nem érdemes.
A korai protestantizmusnak Párizsban 40. ezer követője volt. Egyetlen éjszaka alatt valamennyit írmagostól lemészárolták. Le bizony! Ennek a mészárlásnak a máig elnyúló referenciája az a tény, hogy Franciaországban nincsenek protestánsok. Van egy másik ország Európa térképén, (-igen Lengyelország-) ahol vagy nincs protestantizmus, vagy ha van, akkor az annyira elenyésző, hogy Sherlock Holmes nagyítója hamarabb fog elhomályosodni, mint hogy megtalálja őket. Ha valaki azt mondja, hogy e két európai referencia között nincs semmi „funkcionális” összefüggés, az nyisson nyugodtan propaganda-hadjáratot a saját vélekedése jegyében. De előre kívánom bocsátani, hogy az én időmet ne rabolja vele!
Ha a Keleti és Nyugati Szárnyában egyformán Katolikus (-egyetemes-) keresztény vallás kétfelé majd sokfelé hasadt, akkor annak akár vétlen és naiv, akár célirányosan ordas-szándékú motívumai közt is bizonyára kellő arányban akadnak francia törekvések, illetve megnyilatkozások. Elvégre a frank „Nagy” Károly kényszerítette rá a Kereszténységet a germánokra, amikor-is elszörnyülködött a saját intenzív vércsapoló hadmozdulatai fölött, és a Kereszténység egyszerűen csak kapóra jött neki az utólagos megmagyarázgatás, azaz a jusztifikáció immár „békés” céljaira. El tudjuk azt képzelni, hogy ilyen előzmények illetve örökség után a franciák következő generációi nem fogják figyelemmel kísérni a saját erőfeszítéseik még Keletebbre való tovaterjedését?!? Vagy azt, hogy ennek arculata és kísérő-jelenségei olyan tiszták lesznek, mint a ma született bárány bundája a felhőszakadásban? Na ez az, ami egyre Keletebbre bizony robbanást okoz, és sajnos ismétli is a kirobbanásokat, és a lengyelek bizony rászorulnak a figyelmeztetésre, hogy „Hékás! Ne bántsd a szláv testvéreidet, mert ez a pohár már nagyon betelt!”.
Ajánló
Napóleon hadseregében feltűnően sok önálló lengyel egység volt. Ők a spanyolok ellen vitézebbül hadakoztak a franciák oldalán, mint Napóleon közvetlen alattvalói. És boldogan ellovagoltak olyan messzire a saját hazájuktól, hátha a frankó iga majd édesebb lesz a cári pártfogolásnál, vagy hátha lesz bőségesen francia WC-papír, ha rövidesen még jobban össze-vissza tojják magukat az erőlködéstől új, immár frankó uraik szolgálatában. Ha Moszkváig elmeneteltek Napóleonnal, akkor megérdemelték, hogy az utolsó példányaik Vilniusznál fagyjanak meg a téli visszavonulás folyamán.
Szóval a paravánok mögötti kifinomult uszításnak is megvannak a maguk történelmi hagyományai, nem csak a konkrét leltározásra és SOS elsősegélyre látványosan ráutalt lengyel-orosz viszonynak.
Tehát a katolicizmusba befurakodott machiavellizmus alkalmi „referenciáinak” késlekedő felgöngyölítettsége lesz az egyik kártya ebben a zűrzavaros lengyel-orosz pakliban.
A következő kártya a poroszok. Ők ugyanis az elnémetesedést választó, és az annak németek általi fogadtatását kiválóan menedzselő szláv-eredetű nép voltak. A mai Lengyelország területén saját hazával és saját határokkal, amelynek lakossága a II. Vh záró fejezeteiben részben világgá, részben Németországba menekült, de a mára lengyelországi saját területüket szinte teljes egészében kiürítették. Állítólag Dönitz admirális úgy menekítette őket hajókon, hogy Hitler nem is tudott róla, hogy Poroszország éppen most ürül ki örökre.
Sokuk pont a polgári célpontok bombázásakor halt meg, pl. Drezdában vagy Hamburgban. Ebből a porosz „német” közegből való Katalin cárnő, akinek nem csak nem esett nehezére igazi orosz arisztokratának lennie, hanem az oroszhoni történelmi progresszió egyik kulcsfiguráját tisztelhetjük a személyében : Pl. ugyanabban a Pánszláv Panteonban, ahol Nagy Péter cár is ott van. Katalin is választhatta volna Lengyelországot saját politikai érvényesülésének terepéül, de ő inkább a pánszlávizmus eleve is gazdag referenciáinak megújítását, lendületének növelését választotta.
A poroszok „szláv-nemszláv vívódása” egy olyan történelmi jelenség, amelyben a lengyel szomszédjaikat egyértelmű hátrányos felelősség terheli, amiért nem feléjük akartak közeledni. Meg is szűnt ez a szláv eredetű „német” konglomerátum. Meg bizony! Ez a részlet illetve tényező kívülről is szemet szúr, és akkor még messzire vagyunk attól, hogy ennek a történelmi fejezetnek a szakértőivé kellene válnunk.
Ajánló
A harmadik történelmi kártya a lengyelekkel helyenként és időnként szomszédos illetve velük átkeveredett kozákok azon döntése, hogy ők is inkább az oroszokkal való szövetségben oldódnak fel, mint bárki máséval a térségben, pl. a lengyelekkel. Tehát nem a lengyelekkel. Nem bizony! A múltnak ez a fejezete sem szállít kedvező tényezőket a lengyelek nemzetközi közmegítélésének a javára. Hiába belterjes egy jelenség, az előbb-utóbb a külterjes szférákból is kiszúrható lesz. Ki bizony!
Amikor Sztálin és Hitler lepaktáltak Lengyelország felosztásán, akkor tudni kell, hogy ebben a hadműveletben a Szovjetunió egyrészt olyan területeket vett vissza, amelyet a korábbi korokban is orosz protektorátusság alatt lévő Ukrajnától „örököltek” a lengyelek egy kis időre : Nevezetesen az orosz polgárháború zűrzavarát kihasználva, -francia-angol-amerikai támogatással dőzsöltek abból, ami nem a sajátjuk. Nem bizony! Tehát a Szovjetunió egyrészt ezeket a saját területeit vette vissza Lengyelországtól, plusz még annak az emelt etikai szintnek az érvényesítését is gyakorolta, hogy tudniillik, „hogy ha a lengyelek a mi orosz területünkből leharaptak valamennyit a mi alkalmi gyengeségeinket kihasználva, akkor ugyanennek a fordítottja lehet, hogy máshol bűn, de az oroszok és lengyelek közt bizony többé nem bű. Nem bizony!”
A mai lengyel-orosz szembenállás tehát tele van porosz, kozák, francia és egyéb kártyák bonyodalmainak a fűszerező hatásával, amelyek úgy zajlottak le a lengyel nemzedékek előtt, hogy a saját önbecsülésük szempontjából is egyet tehetnek: Elfogadják, hogy valaki mindig szemellenzőt illesztett a fejükre, aki „valakik” nem oroszok voltak. Bizony nem! Na de akkor kik? Albánok? Mongolok? .A múlt eme szeleteinek etikai fókuszáltságú feltárása és leltárja mindenképpen kiadja azt az akármilyen összképet, ami fölött immár egyik fél sem tehet mást, hanem csak megbékülni akarhat a két nemzet. Focinyelven: Pánszlávizmus – lengyel pán-szeparatizmus 1 : 0. Pingpongnyelven: Szerva itt Keleten, cserebere ott Nyugaton. Olimpiai nyelven: Fair Play a béka feneke alatt! Feltéve, hogy végre veszik a fáradságot és rátekintenek mindarra, ami az orruk előtt kiszúrja a szemüket. Egy a kulcs-szó Keleten és Nyugaton: Így szól, hogy „Leltár”! Bizony a LEL és TÁR!
Mind német, mind orosz nézőpontból „szegény-szerencsétleneknek” volt szokás aposztrofálni a lengyeleket. Ezek amúgy Hitler konkrét szavai, amelyek érdekes módon (-persze nagy késéssel-) idővel ugyanígy rezdültek az orosz lelkekben is, feltéve, ha végre nem teszünk valamit ezzel az egész Európát nyugtalanító slamasztikával. Ugyanis a Franciaországból Kelet felé uszító, (-Németországot mindkét szélétől fogva egészben Kelet felé mozgatni törekvő-) és a hallgatólagos vagy korlátozott angol szövetségességet is néha felzárkóztatni képes hol egyedüli francia, hol francia-német politikai és katonai trend köztudomásúan orosz-ellenes volt. A franciák állati jól elbújtak benne, de hát attól még ott van az a kultur-evidencia és blöff-kurázsi, hogy „Amikor eluntad a harcot, akkor pihenés közben és pihenésképpen uszítgass egy kicsit. Az uszítás a harcok közti jól megérdemelt pihenés kötelező tartozéka és fedezéke legyen!”.
Tehát a Nyugati Európa attól függetlenül és azzal együtt is hagyományosan oroszellenes volt, hogy ha pihentetni volt kénytelen ezt a lendületet, akkor az uszításból lendületben maradó egymásra-mutogatás valóban sok időt tudott önmagának nyerni, hogy majdan csak később bukjon le, illetve legyen végre túl büdös! Méghozzá aktuális világnézeti berendezkedéstől függetlenül oroszellenes ez a hagyomány. Legalább van kinek a fejére olvasni és van mit a fejére olvasni annak, aki bátor. Van bizony! Ez a történelmi tradíció hagyományosan azt a Lengyelországot használta felvonulási terepnek, amelyre innentől fogva az orosz védelmi politikai is kénytelen volt ugyanígy tekinteni. Ebben a helyzetben szerintem Putyin vagy Einstein sem tudott volna mást tenni, mint amit akkor tett Sztálin a lengyelekkel szemben, amennyiben bárkit bárhonnan a múltból vagy a jelenből oda tudnánk teleportálni Sztálin hűlt helyére.
„Tudni merni kell!” és Csak a gyáváknak néma e Világ!” Ezt a két idézetet francia filozófusok rángatták ki egymás szájából a saját tolluk alá. Megbetegedni, de meggyógyulni is lehet általuk, ez csak nézőpont kérdése. . . .
Sztálin mondta, hogy „Én magamtól is tudom, hogy a lengyelekre úgy illik a kommunizmus, mint tehénre a nyereg”. A lengyel származású szovjet Rokosszovszkíj (-Rokossowsky-) marsall viszont úgy döntött, hogy nem hajlandó megölelni a desztalinizáció hősét, Hruscsovot, annak kinevezésekor. Amikor Hruscsov Rokosszovszkíjt kérte fel, hogy a Hadsereg sajtójában irányítson egy Sztálin-ellenes eszmei doktrínát, akkor a lengyel származású Marsall így válaszolt. „Sztálin Elvtárs a számomra Szent.” (-Forrás: Rokosszovszkíj áttekintő életrajza az orosz nyelvű Wikipédián-) Szóval Rokossowsky pusztán csak előrelátó volt, és a történelem őt igazolta. Őt bizony, és nem a „hős lengyel” Zbignew Brzezinsky-t, aki egy rahedli amerikai adópénzt elkölttetett a gyanútlan Jimmy Carterrel, minden és bármi ellenében, ami orosz és mozog . . .
Amikor a II. Vh után egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Sztálinnak nehezére esik a szabad lengyel választások megtartása iránti ígéretét be is tartani, addigra a háború utáni szovjet külpolitikát immár rengeteg olyan teher érte, amelyeket a II. Vh alatti egyezmények személyi* garanciáinak hiánya miatt addigra már ugyebár erősen ráterhelődtek a szovjet politikai doktrínára, és Moszkva számára sajátságos kényszerhelyzetet teremtettek a lengyelek előtt. (-Forrás: Oliver Stone, Amerika elhallgatott történelme.-)
(-*A II. Vh után hirtelen megváltozó személyi garanciák: Roosevelt halála, Churchill választási veresége valamint De Gaul angolok és németek ellen egyformán bosszúszomjas kontinentális trágyakavarása együtt képezik ama háború után mégsem betartott nyugati egyezményi tételeket, amelyek előtt Sztálin „meghajolt”, és máris „inkább” győztek a kommunisták egy meg sem tartott választáson.-)
Ha pedig ez a környezeti fejleményi trend, akkor kétségtelenül kiélezetten hátrányosan sült el a lengyelek számára, akkor ennek az okai is bizony nem a keleti térfélen, hanem sokkal inkább a nyugatin keresendők. (-A hivatkozott O. Stone filmsorozat narrációja is ezt és így tálalja.-)
Szóval, ha a lengyelek nem akarnak feleslegesen mélyen és értelmetlenül sokáig benne ragadni az oroszokra csak a huzakodás apropóiból gondoló szellemi lápban, akkor tegyék meg önmaguknak azt a szívességet, hogy végre alaposan áttekintik a saját valós történelmüket. Ha pedig esetleg az derülne ki, hogy valójában hosszasan nem léteztek olyan lengyel nyelven író krónikások a történelemben, akik helyett ilyen-formán inkább a külföldi krónikások munkáinak lengyel fordítására hagyatkoznak a „saját nemzeti hagyományaikban”, akkor erre az eshetőségre nézve a következőt kell, hogy mondjam : Nevezetesen, hogy a lengyelek egyszerűen nem produkálják a „kultur-nemzet” fogalmához nélkülözhetetlen saját tényezők és ismérvek közül talán az elsődlegesen legfontosabb tételt: A saját nézőpontból saját nyelven következetesen vezetett krónikaírói hagyományokat ugyebár. Nagyon remélem, hogy ezek mégis léteznek valahol eldugva, és nehezen ugyan, de hozzáférhetően, és egyszerűen a lengyelek csak figyelmen kívül hagyják őket.
Így hát az amúgy vallásosan emelt szintűnek szánt saját etikai fókuszáltságuk, pedig rendre cigányútra terelődik, és zsákutcákban vesztegel. Így idegen érdekek ingyen-katonáivá válnak, akik néha valószínűleg csendben csodálkoznak is, hogy valami nem passzol a következetességben, „de a fene akkor is egye meg az oroszokat . . .!”
Ez az általános helyzet azt eredményezi, hogy Magyarországon nehéz olyan politikust találni, akit korrupcióval le lehet kenyerezni az oroszok ellen. Ám ha meg is fogannak ilyen ciklusok, azoknak is nagy a költségük és nem tartanak túl hosszú ideig, addig a lengyelek ennek a csapda-veremnek az alján önként és dalolva verdesik a saját végtagjaikat a csalánba. Talán még kenőpénzt se fogadnak el az oroszellenességükért cserébe. Orbán Viktor személyes kényszerhelyzete demonstrálja ezt a leghívebben. Előbb Nagy Imre sírjánál fogadalommal fogadja a szovjet csapatok helyett, hogy azok a Bibó Kollégium egyetlen szemöldökráncolására szemlesütve kullognak el Magyarországról. Utána összezördül a budapesti orosz nagykövettel, de pont nem egy olyan témában, amelyből nyertesen volna lehetséges kikecmeregni. Előtte és utána bírálja az MSZP és Gyurcsány orosz atomenergia-programját, valamint a stratégiai gázfüggőségünk Putyinhoz láncolását. Végezetül pedig . . . kérem kapcsolják be néha a magyar TV-csatornák bármelyikét, például mostanában!
Folyt köv.
Szabó Tamás
