A lengyel-orosz történelmi megbékélés esélyeiről. Sorozat: IV./1.
(-Bizonyos rejtélyes halálesetek és félresikerült merényletek bomlasztó utóélete.-)
Ez egy négy részes sorozat első cikke, amely az orosz-lengyel viszonyban törekszik nagytakarítást végezni. Az első cikkben a lengyel pápa elleni, máig felgöngyölítetlen hátterű merénylet-kísérlet általános környezetével kell foglalkozni, mert csak így, csak kerülő úton lehetséges megragadni és kitakarítani az erre megérett lengyel reflexeket, ugyebár „minden iránt, ami orosz”.
A XX. szd. többé-kevésbé közismert rejtélyes haláleseteinek voltak olyan felületes „konzekvenciái”, amelyekből hátramaradt reflexek máig rombolnak. Ha ezek a sztereotípiák nem állnak valós alapokon, akkor adjunk most esélyt a leselejtezésükre!
Most többnyire olyan nem-lengyel példák következnek, amelyekhez hasonlók közt a lengyelek igazodnak el a legkevésbé, és a „viszonossági reflexeik” ezért futnak mindmáig rossz pályán, illetve lőnek öngólokat sok vonatkozásban.
A lengyel pápa elleni merénylet hátterének modernkori megítélését a korabeli rejtélyes halálesetek indítékainak alapos körüljárása nélkül lehetetlenség a saját végső méltó helyére beilleszteni. Viszont átlátni azoknak az időknek a gyilkossági trendjeit csak néhány jellemző esetről való részletes megemlékezés árán lehetséges. Tekintsük hát át a korabeli, azóta rejtélyesnek gondolt haláleseteket.
A leginkább elgondolkodtató eset Viszockijé. Aki odafigyelt a művészetére, az nem egy szovjetellenes lázadó művészt, hanem egy minden rezdülésében felfokozottan orosz nemzeti lelkesítő, igazán színvonalas gitáros-énekes egyéniséget kell, hogy lásson. Az élete abból állt, hogy feleségével, Marina Vladi francia színésznővel hol együtt éltek Franciaországban vagy a Szovjetunióban, vagy, ha éppen egy intenzív munkaszakasz úgy kívánta meg, akkor egy-egy rövid ideig átmenetileg külön éltek. Mindegyikük természetesen a saját hazájában, de a munka intenzitása miatt éltek külön, és nem magánéleti problémákból kiindulva.
Egyszer felhívták éjjel Marina Vladit, és azt mondták neki a telefonba, hogy a férje meghalt. Csak ennyit, ezt is oroszul, és a telefonáló nem mutatkozott be, hanem gyorsan letette a kagylót. Másnap aztán igaznak bizonyult a lesújtó hír.
Nos, Viszockíjról a volt Szovjetunióban nem volt tilos beszélni, sem a halála előtt, sem utána. A szovjet közvélemény számára ő nem volt egy „Szolzsenyicin”, hanem találó rá nézve az a hasonlat, hogy ő volt az „orosz Cseh Tamás”. Úgy zeneileg, mint tartalmilag.
Egy kiváló dobos vagy egy szólógitáros Nyugaton is el tudta adni magát jó pénzért. Egy Viszockij vagy Cseh Tamás nyilván nem. Ezért tartózkodott sokat a Szovjetunióban, akár a felesége nélkül is.
Ha egy szovjet tiszt vagy párt-titkár úgy döntött, hogy fogyasztójává válik Viszockij művészetének, akkor nem érte semmilyen hátrány az előmenetelében. Habár egy réteg-igényt kiszolgáló művészt mindig könnyebb volt és lesz járulékos látszatokkal terhelni meg a saját fogyasztóin kívülre eső rétegek megítélésében. A magyar könnyűzenei élet szereplői sokat tudnának erről mesélni, és gyakran mesélnek is.
Viszockij halálának tehát ez a tény a legfőbb kiinduló pontja. Ám mivel gyanítható volt Viszockijnak a kis-létszámú ellenzékkel való fesztelenebb kapcsolattartása, mint pl. az állami hivatalos vonal köztisztviselőinek ugyanezen „bizonytalan elemekkel” való kapcsolata, így a megkártyázott halála alkalmas lehetett arra, hogy a KGB-t és vele a korabeli szovjet hivatalos kurzus egészét csendes és hátrányos megítélés célkeresztjébe lökjék bele a sötétben : Nevezetesen, az alulinformált tömegek szemében ugyebár. Holott Viszockij volt az, aki előadótermének a soraiban bárki előfordulhatott, amely tény minden bizonnyal kiegyensúlyozottan szállította az előnyös megítélés apropóit az egymással esetleg rivális hazai korabeli nézőpontok képviselőinek. Meg merem kockáztatni, hogy egy bármilyen társadalmi probléma feletti széles körű általános kiegyezés őrlángja inkább volt, semmint ún. „ellenzéki”.
Ezek hát Viszockij halálának körülményei, és közöttük is első illetve felső helyen áll az a szempont, hogy a szovjet rendszerben ő nem volt tiltott figura. Sőt, noha a munkásságának hivatalos megítélése a „megtűrt” kategóriához valóban közel eshetett, de még ennél is inkább följebb volt valamennyivel ama bizonyos 3T skáláján: (-Tilt, tűr, támogat.-)
A részletek megítélését az az összkép bonyolította, hogy a Szovjetunióban a lemez-viasz, mint alapanyag híján minden kortárs művésznek csak kevés lemezt tudtak biztosítani Illetve a könnyűzene és az opera erényeit együtt felvonultató Alla Pugacsova lemezeinek kibocsátását is hiába szerepeltették a legelső helyen, valamennyire még az ő lemezei is hiánycikknek számítottak a korabeli Szovjetunióban. Viszockij tehát nem volt egy odahaza elnyomott vagy éppen mellőzött művész.
Mielőtt ezeknek a reflexeknek a címben is hivatkozott lengyel vonatkozásaira rátérnék, előtte hadd soroljam még fel azokat az eseteket, amelyek Viszockij esetéhez hasonlóan az alultájékozott tömegek KGB és orosz-ellenes uszítására sokkal alkalmasabbak voltak, mint amennyit ez a történelmi konglomerátum valóban kiérdemelt. Ugyanis ez utóbbi szintjét sem tartom nullának. Ám nyíltan el kívánok számolni azzal a magánvéleményemmel, hogy az orosz nemzet mára egyrészt megbűnhődte ezt a bizonyos „nem-nulla” kategóriát, másrészt sok más egyéb nemzetnél gyorsabban és határozottabban vonta le a saját progresszív konzekvenciáit. Ez az az „igény”, ami most lemaradásban van Nyugaton. Szóval fel kellene hát tenni Gorbacsovnak a kérdést, hogy hol van MOST a Gonosz Birodalma?
Eme megvallott színvallás után csak hipotézisként kívánom a tisztelt olvasó szíves figyelmébe ajánlani ezeket a mondandókat, nevezetesen mindenkinek a saját kiemelt összehasonlítási alapjai közé delegálván azokat. Utána már csak idő kérdése, hogy a tények tárgyilagos tudomásulvétele immár ledolgozza a helytelen megítéléshez vezető bármilyen jellegű hibák által felhalmozódott gondolati csapdákat és viszonossági torzulásokat. A lengyel-orosz viszony ugyanis a gyökereiben romlott, a lombkorona gondozása semmit sem ér. A mélyben kell hát leltározni, de ezt a „műfajt” sajnos szokni kell.
Az irodalomtörténész és orosz-tolmács Elbert Jánosnak a sekély vízbe való rejtélyes belefulladása, a fiának az öngyilkosságnak álcázott Dunába pottyantása, a vízbe élve vagy inkább halva való megérkezésének kriminalisztikai bizonyítatlansága és az öngyilkosságba akár belekergetett akár belekényszerített vagy belehazudott, fiát is elveszített Elbert özvegynek az egész családra kiteljesedő tragédiája anno 1983-84-ben szintén a KGB-re terelte a közvélemény gyanúját. Az ő haláláról a 90-es években a TV-2-n leadott összefoglaló dokumentumfilm mákonyhintő profizmusa inkább képes sejttetni az írmagostól való kiiktatás valódi érdekeltjeinek hovatartozását, mint bármi más. . . . . Elbert amúgy Andropov tolmácsa volt annak budapesti nagyköveti időszaka alatt. Utána egyetemi tanár és markáns és jeles színházi dramaturg illetve publicista. A leginkább valószínű verzió szerint valahonnan diszkrét felkérést kapott egy szellemi áramlatnak álcázott nyilvánvaló trágyakavarási trend gondozására, amit ő vagy visszautasított vagy elsinkófált. Viszont nyíltan előjönni nem mert ezekkel a szempontokkal a saját védelme érdekében, úgyhogy magányosan kellett farkas-szemet néznie az immár reá leselkedő veszedelemmel. Haljak meg nagyon gyorsan én is, ha őt és családját valóban a KGB tette el láb alól, és éljek örökké, ha most én vagyok az, aki végre jó szimatot kapott!
A 70-es évektől szinte napjainkig, de főleg a Szovjetunió léte alatt már szinte botrányos volt a kimagasló nyugati rock-zenészek rejtélyes halál-statisztikája. Ebben az időszakban a KGB valóban rendkívül színvonalas hírszerző tevékenységet folytatott Nyugaton. Ezt „a nélkülözhetetlen profilt” a KGB nem veszélyeztethette rejtélyes gyilkosságok trend-szerű folytatásával, mert magának a hírszerzésnek is kiélezett „saját” tétje volt. Ám mivel a nyugati rock-zene mellőzött kategóriának számított a szovjet kurzusban, így ezeknek a zenészeknek a halála, ha nyíltan nem is, de a suttogó propagandában mindenképpen viszonylag könnyen volt a KGB számlájára láttatható, „látszatoltathatató”. Ugyanezt a vélelmet fogom a lengyel pápa elleni merénylet hátterére is vonatkoztatni. Ám vegyük észre, hogy ezek a nyugati rock-zenészek sokkal jobban lázadtak a Nyugati Félteke saját hazai visszásságai ellen, mint Viszockij bármi oroszhoni célpont ellen. Úgyhogy a felületes látszatokkal való, torzított célok jegyében zajló hatékony gazdálkodás „művészete” egy olyan titkos-szolgálati kategória, amelynek a megfelelő kezelésében a Kelet mindig-is le volt maradva a Nyugattal szemben. A lengyel-orsz viszonyban, pedig rendesen kivirágzottak ezek a rothadt gyümölcsök.
Viszockij felrázni akarta a saját közönségét, illetve az aláhullásban megakadályozni. Viszockij sokkal inkább volt egy alkoholizmushoz vezető stressz-struktúrák és gondolati csapdák elhivatott masszőrje, semmint Brezsnyev-ellenes művész. Andropov és Gorbacsov talán lehettek Viszockij szellemi örökségének egyfajta haszonélvezői is.
Ugyanebbe a KGB-ellenes sanda látszat-menedzselő kategóriába sorolhatjuk még Mándoki Kongur István budapesti türkológus professzornak az immár széthulló Szovjetunió területén bekövetkezett 1991-es halálát is. (-Az őt utolsó útjára kirepítő Malév járaton én voltam az egyik légikísérő. Ha valakinek van kedve versenyezni a releváns kompetenciáimmal, álljon elő, hátha összeomlok. Mándoki sírja amúgy Kazahsztánban van.-) Magántanítványaként nekem betekintésem volt az ő személyes dolgaiba, és azok szorosan fokozatos kielemzésével jutottam azokra a következtetésekre, amelyeket itt mások apropójából is feszegetek : Nevezetesen, hogy a KGB megítélését az annak amúgy kijáró kritikán felül is érték és érik olyan bizonytalan eredetű megítélési terhek, amelyeket különféle előzmények és ál-értesülések gátlástalan megkártyázásával hoznak létre mesterségesen. Olyan trükkökkel, amelyek módszertani tárházában ott van a gyilkosság is ; – amely nyomozati logikai és szellemi utóéletéből az áldozat vallomása ugyan ki van rekesztve, de a vaslogika már nincs és nem is lesz. Továbbá a valóban túl sok gyilkosság mindegyikének kielemzésével látnunk kell a párhuzamokat is : A KGB, és vele az oroszok közmegítélése sérül, tehát ezeknek az embereknek a rejtélyes halála valójában nem érdeke a hitelesen orosz szférának. Hát akkor meg miért hullanak . . . ?
És hát akkor érkezzünk meg a sorozat lengyel vonatkozásaihoz. A magyar-lengyel történelmi rokonszenv-áramlatok hagyatékából semmit sem szívesen feláldozván arra a hipotetikus létjogosultságú következtetésre juthatunk, hogy a felsorolt nemzetközi és magyar példák Lengyelországban is szedték az áldozataikat. Nevezetesen, leginkább ott szedték. Ezen fejleményeknek és fordulatoknak a lengyelek általi megítélése bizony keserves csapdák egyre mélyebb bugyraiba taszíthatta az eleve is sérülékeny orosz-lengyel viszonyokat. Eme fejezetek kétségtelen csúcsfejleménye volt a lengyel pápa elleni gyilkossági kísérlet, amelynek „értelmezését” illetve „elemzését”, azaz a merénylet vélt vagy valós bolgár szálait vezették tovább a KGB felé amolyan „laza” asszociációs pályákon.
Történelmi evidencia, hogy a Vatikánnak voltak magasztos, és alantas fejezetei. A történelemben ezek váltogatták egymást. Az is történelmi evidencia, hogy az alantas fejezetek a francia eredetű inszinuáció, korrupció és mesterséges „machiavellizáció” termékei voltak a Vatikánban, amelyből a lengyelek Karol Wojtolája és a történelem II. János-Pálja hál’ Istennek tényleg kimaradt. Nem is maradtak el ennek kimagaslóan progresszív, mellesleg szokatlanul zavartalan katolikus egyháztörténeti referenciái sem. Ennyi negatív referencia után már rá is fért egy II. János-Pál a lengyelek nemzetközi közmegítélésére. Szóval a pápa eltakarítása nem a Kreml-nek volt az érdeke. Nem bizony!
A KGB-nek soha nem voltak az ilyen megkérdőjelezhetetlen erkölcsi referenciák a célpontjai, mint Karol Wojtola személye. Lakonikusan annyit mondhatunk, hogy a nyugati „Intelligens Szolgálatok” bizonyos értelemben sokáig ugyanúgy magasabb színvonalon álltak és működtek, mint sok-minden más azoknak az időknek a keleti és nyugati összehasonlítási alapjai közt. Bizonyára akkor ragadtak bele Nyugaton ezekbe a különféle látszatokkal gátlástalanul „gazdálkodó” szakmai és módszertani „kultúrákba”. Ám erre a praxisra nézve leszögezhetjük, hogy csak egy majdani karmikus bumeráng-effektusban visszahúzó szakasz árán termelték azokat a korabeli nyugatbarát nézőpontoknak oly kitartóan kedvező „referenciákat”, amelyekkel az akkori KGB nem tudott mit kezdeni. Ám azóta, ez a karmikus bumeráng is visszafelé mozog a légtérben . . .
A KGB utóda, a mai FSZB is hátrányból indul, amikor be akarja érni a „nemzetközi színvonalat” ebben a műfajban. Ennek sok ártatlan kelet-ukrajnai orosz élet látta a kárát. Dicsőség és Nyugalom legyen az osztályrészük! Egyet tehetünk : Elemzünk, és rendet teszünk a valós indítékok megítélésnek világában.
A mindenkori orosz közmegítélést valóban erősen megterhelő katyni mészárlásra orosz levéltári adatok szerint Berija adott írásos parancsot. Az a Berija, akiről ma már be lehet és kell is látni, hogy Trockij szellemi és funkcionális örököse volt a Szovjet Vezérkarban. Egy olyan belső rivális, akit Sztálin csak hosszas és fokozatosan kibontakozó erőfeszítések árán volt képes félreállítani, ráadásul csak a háború után. A háború alatt tehát Berija viszonylag szabadon kártékonykodhatott, nevezetesen Szovjet-Oroszország (-és mindenkori utódai-) nemzetközi közmegítélésének rovására.
Trockij fejét tényleg Sztálin parancsára verték szét jégcsákánnyal Mexikóban, ezt semelyik térfélen nem szokás vitatni. Ugyanis ők ketten egy olyan konfliktust vállaltak fel egymással szemben, ami után már tényleg csak az egyiküknek maradt hely ebben a Világban. A hidegháború alatti sok-sok politikai-szagú gyilkosság tehát valójában a trockizmus belső járulékos machiavellizmusának a bosszúja a következetes hipotézisek értelmében, amely gyilkosságok valójában és konkréten Trockij erőszakos halála miatti kifinomult bosszú szándékával foganhattak meg Sztálin személye, illetve az ő politikai öröksége ellenében. Ugyanezt a tanulságot más nyomatékok jegyében megfogalmazva azt a következtetést kapjuk, hogy a machiavellisztikus bosszú ezeket a terhes látszatokat abban a korabeli helyzetben könnyen tudta a Szovjetunió nemzetközi közmegítélésének nyakába varrni, és bizony semmi más okok illetve indítékok nem húzódtak meg a vétlen áldozatok terhére. Így hát ez a helyzet nem egyenlő azzal, hogy konkréten a szovjet titkos-szolgálat tervezte volna meg és vitelezte volna ki azokat a végül az ő számukra kivétel nélkül terhesnek bizonyuló gyilkosságokat. Ez a tehertétel előrelátható volt, ezért érdekük az orosz közeg riválisainak, hogy a gyilkosság mégis megtörténjen.
Ama „intelligens szolgálatok” hatás-elemzése és prognózisai tehát erre a tartományra illetve logikai résre is kiterjeszkedtek, és ott be is rendezkedtek. Ezeknek a kiélezett turpisságoknak a megítélésében a legtöbb nemzet le van maradva, de a lengyelek különösen erősen le vannak maradva.
Kacsinszki külön-gépének tragédiája lehet ennek a gyilkossági vonulatnak a legutolsó epizódja. Feltéve, hogy a tragédia okaként a súlyos pilótahibát megnevező nemzetközi vizsgálat szempontjai között esetleg még meghúzódhatnak az ún. konteózás logikai kapaszkodói is. Folyt köv.
Szabó Tamás
